Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Mindez láthatóan nem zavarta a szervezőket, akik máris kijelölték a következő gyűlés helyét és időpontját. Serény munkájuk azt az érzetet kelti, hogy a „mozgalom” szépen halad az intézményesülés felé. Ha így folytatják, lesz még itt égig érő székház – előtte tüntetőkkel –, meg főtitkári limuzinokra és adminisztrációra elszórt milliárdos költségvetés.
Eközben a Porto Alegre-i találkozó résztvevői csak egy levelet tudtak felmutatni eredményként, amelyben a szegény országok adósságainak eltörlését, meg a nemzetközi tőkemozgásokra kivetendő egyszázalékos Tobin-féle adó bevezetését követelik. Ami az adósságelengedést illeti, az a fő ellenség IMF programjában is évek óta szerepel, azaz lényegében a Tobin-adó volt az egyetlen, ha nem is új, de legalább egyéni követelésük.
Nem a résztvevők közt feszülő érdekellentét volt az oka, hogy nem tudtak többet összehozni. Sokkal inkább az, hogy a globalizáció elleni mozgalom hadilábon áll a konkrétumokkal. Hangsúlyozni kell, hogy a szakirodalomban megfogalmazódott a globalizáció „komoly” kritikája, ez azonban nemigen kerül a nagyközönség elé. Ehelyett a kérdésről szóló vitákat egyfajta – a média igényei szerint kialakított – vulgárökonómia uralja. A protestálók ennek megfelelően a nyomor, a környezetszennyezés és a szellemi-fizikai erőszak számtalan példájával érvelnek. A baj csupán az, hogy ezek a tények többnyire csak valamilyen összeesküvés-elmélet közbeiktatásával hozhatók kapcsolatba a globalizáció lényegét adó gazdasági és szellemi mozgással. A globalizáció ellenzői erre a célra létrehozták a maguk „szellemi húsdarálóját”. A darálóba a legkülönfélébb problémák kerülnek be – ezek lehetnek valósak is, mint például a légkör szennyeződése vagy a filmkultúra hanyatlása – és mindegyik úgy kerül ki belőle, mint a gazdagnak a szegényen vagy az idegennek a hazain elkövetett erőszaktétele. Ezen a kényszerpályán persze nemigen mozoghat logikus gondolatmenet, így az antiglobalizátorok gazdasági érvelése többnyire halovány. Némelyikük közhelyeket puffogtat arról, hogy a hatékony tudás napjainkban kevesek privilégiuma – mint ha a történelem bármely korszakában nem lett volna még inkább így. Mások ludditák módjára azon keseregnek, hogy nő a termelékenység, és emiatt egyre több ember veszti el a munkahelyét. Olvashatunk ezenkívül kontraproduktív okfejtéseket arról, hogy a nyugati országok a bevándorlás korlátozásával megsértik a személyek szabad mozgásának alapelvét. (Ami szintén tény, de az is, hogy ha az elv maradéktalanul érvényesülne, a szegény országok az elvándorlás miatt még nagyobb nyomorba jutnának. A tőke helyett a munkaerő áramlását támogatni annyi, mint a hegyet küldeni Mohamedhez.) A fejlett országok polgárai közti viszonylatokat rendszerint kiterjesztik az államközi kapcsolatokra: e gondolatmenet szerint ha Bill Gates többet nyer az alkalmazottain, akkor biztosan az USA is jobban „kizsákmányolja” Szomáliát. A legáltalánosabb hiba azonban az, hogy a globalizáció veszteseit összemossák a kimaradókkal.
A felsorolt példákból úgy tűnik, hogy a javak elosztásáról ősidők óta dúló vitában a globalizáció fogalma nem minőségileg új elem. Mindig voltak értelmiségi tollforgatók, akik nem tudták elfogadni, hogy valakinek a nyomora lehet teljesen független mások jólététől.
El kell ismerni ugyanakkor, hogy némelyik hittételüknek van igazságmagja: a forró tőke vélt kockázatok miatti kiözönlése például valóban nehéz helyzetbe hozhat országokat. A legvalósabb gond azonban a globalizáció környezeti hatása, hiszen míg – némely kimutatások szerint – a nyomor szorítása lassan, de biztosan enyhül a Földön, addig bolygónk környezeti állapota romlik. Persze, erre a kérdésre is rárakódnak a „szociális” lózungok: a fejlett országok szennyezik a levegőt, a felmelegedés miatti kiszáradás vagy elárasztás viszont a fejlődőket fenyegeti stb. A valódi kérdés itt a globalizáció által kiváltott minőségi és mennyiségi változások eredője. Kelet-Európa például a rendszerváltás óta átállt a nyugati autótípusokra, de nem evidens, hogy ez a minőségi javulás mennyit kompenzált a növekvő motorizáció okozta károkból. A tőkeexporttal hasonló a helyzet. Az anyaországában rigorózus tisztasági rendszabályoknak alávetett multi a legtöbb esetben a feltörekvő országokban lévő egységeinél is környezetkímélő termelést honosít meg, ha másért nem, az egységes technológia és arculat végett. A külföldi befektető által megtermelt GDP egységére tehát minden bizonnyal kisebb környezeti terhelés jut, mint a hazai cégek esetében, de a termelés növekedése összességében ronthatja az egyenleget. Másrészt a globalizáció alapja a külkereskedelem, vagyis az export. Ennek szolgálatában, a nemzetközi versenyképességre való szüntelen hivatkozással, számos olyan változtatást gáncsolnak el, amely tisztább környezetet, több szabadidőt, nagyobb műveltséget vagy létbiztonságot eredményezne az embereknek. Azaz, a globalizáció olyan vezetői reflexeket és értékrendet terjeszt, amely az életszínvonalat sokszor az életminőséggel szemben is preferálja.
Mindez azonban alig jelenik meg a globalizációval foglalkozó újságcikkekben, amelyekből ha leszámítjuk a „nagytőkével” szembeni gyanakvást és az idegengyűlöletet, többnyire nem is marad semmi. A polémia azért durvult el így, mivel egy értelmes, demokratikus vitához a feleknek legalább néhány alapvető evidenciában egyet kell érteniük. A tüntetők és más módon protestálók azonban éppen ilyen evidenciákat tagadnak, a szemükben ez biztosítja az erőszakot szentesítő erkölcsi fölényt. Pedig léteznek az ellenállásnak konstruktív formái is. A konstruktivitás szó gyűlöletes volt, amíg a párthatározatok kötelező elfogadását jelentette, a demokráciában viszont számon kérhető. Egy jogállam polgárának ugyanis lehetősége van békésen terjeszteni a nézeteit – és nemcsak szociális demagógiát, hanem a közönsége számára használható – akár a globalizációs trendekkel ellentétes – viselkedésmintákat. A törés-zúzás azonban sokak számára vonzóbb.
Tóth Gábor
Képalá:
A rendőrség fellépése keményedik
