Az IPCC - az ENSZ klímaváltozással foglalkozó kormányközi szervezete - szerint az átlagos évi középhőmérséklet az utóbbi száz évben 0,6-0,7 fokkal emelkedett. Földünk klímaváltozásából csupán ennyi bizonyos, pontosabban ez az egyetlen adat, amelyben a tudóstársadalom egyetért. Bár még nem lehet egyértelműen kijelenteni, az eddig begyűjtött bizonyítékok azt is valószínűsítik, hogy ilyen tempójú melegedést nem okozhat a természet önmozgása - azaz igazolódni látszik a civilizáció szerepe az éghajlatváltozásban.
Az említett 0,6-0,7 fokos, látszólag parányi hőmérséklet-különbség globális méretekben viharos minőségi változások okozója lehet. Közép- és Dél-Európában nő az aszályok és az erdőtüzek gyakorisága, rohamosan süllyed egyes tavak vízszintje - miközben a világtengereké száz év alatt körülbelül 15 centiméterrel nőtt, főként a víz hőtágulása következtében. Az élővilág átrendeződése máris szembeötlő, főleg az északi területeken. Ezeken a „triviális" hatásokon kívül a klímaváltozásra vezetik vissza az utóbbi években a sarkvidékeken tapasztalható erős jéghegyzajlást.
Hiba volna ugyanakkor a floridai hurrikánoktól az El Niñón keresztül az európai árvizekig minden szélsőséges időjárási eseményt a globális felmelegedés rovására írni, utóbbi ugyanis csökkenti a trópusi és a sarki övezetek közti hőmérsékletkülönbséget. Mivel pedig a földi légkörzés fő oka éppen ez a differencia, a csökkenése globális szinten nem okozhat hevesebb légmozgást.
Összességében a felmelegedés megnövelte a csapadékmennyiséget, ez azonban - mint minden egyéb hatása - földrajzilag nagyon egyenlőtlenül jelentkezik. Századunk második felében az északi félgömbön a 23. szélességi foktól délre csökkent, onnan északra az 50. fokig változatlan maradt a csapadék (de ez is eltérően jelentkezik a kontinensek és óceánok területén). A többlet az 50. fok fölötti övezetben hull, ahol a hőmérséklet-emelkedés is nagyobb, azaz ezek a részek lakhatóbbá és művelhetőbbé válnak. Mindez persze sovány vigasz azok számára, akiknek az élőhelye közben elsivatagosodik vagy éppen a víz alá kerül.
Magyarország ez idő szerint nem tartozik a változások nyertesei közé, a távolabbi kilátásokat illetően viszont a „játszma" kétesélyes. A helyi klímaváltozás és a globális felmelegedés összefüggéseit vizsgáló kutatók, köztük Mika János, az IPCC által a Föld egészének éghajlatváltozására kidolgozott forgatókönyveket alkalmazták a Kárpát-medence viszonyaira. Ezek a forgatókönyvek a legfontosabb üvegházi gáz, a szén-dioxid koncentrációjának az ipari kor előtti szint dupláján való stabilizálódásával számolnak. (Eddig körülbelül 30 százalékos emelkedés történt). Ez - a különböző szcenáriók szerint - az 1990-es átlaghőmérséklethez képest +1 és +4 K fok (sőt újabban már +6 K) közötti hőmérséklet-változást okoz. A becslést megnehezíti, hogy az emberi tevékenység az üvegházi gázokon kívül aeroszolokat és a felhőképződést elősegítő anyagokat is juttat a légkörbe, amelyek viszont jellemzően hűtik a Földet. A biológiai hatás pedig még komplexebb, hiszen a szén-dioxid a növények tápláléka, a felszaporodása tehát - önmagában - serkentően hat az élővilágra. (A kevéssé vízigényes búza termését például 0,5 fokos hőmérséklet-emelkedéssel számolva a többlet-szén-dioxid - a melegedés szárító hatása ellenére - 15 százalékkal növelné.)
A magyar kutatók az északi félgömb feltételezett hőmérséklet-változásának különböző értékeivel számolták az itteni hatásokat, az egyes várható éghajlatokat pedig - a szemléletesség kedvéért - egy-egy távolabbi terület jelenlegi klímájához hasonlították. A vizsgálat eredménye cáfolja azt a közhiedelmet, hogy a felmelegedés végső soron mindenképpen szárazabb éghajlatot okoz.
Ha ugyanis az átlaghőmérséklet 0,5, vagy 1 fokot emelkedne (a Vajdaság, illetve Várna éghajlatához közelítve) az évi csapadék a száraz levegőt hozó anticiklonok miatt 40-60 milliméterrel csökkenne, ami - párosulva a melegedés miatti erősebb párolgással - valóban nehéz helyzetbe hozná a mezőgazdaságot. Kettő fok körüli emelkedésnél (Burgasz éghajlata) megfordul a trend: az évi csapadék mennyisége nagyjából a mostaninak felelne meg. Négy fokos hőmérséklet-növekedésnél pedig az éghajlatunk a mai Firenzééhez lenne hasonló, és ekkor már egyértelműen - évi 40-400 milliméterrel - több eső hullna az országra, igaz, kedvezőtlen megoszlásban, főleg télen.
Mindez azonban a távoli jövő. Mikáék ennél rövidebb távú prognózist is adtak: a tanulmány másik részében a 2025-re várható éghajlatot vázolták fel. Az IPCC jelentéseiben az évtizedenkénti melegedésre 0,2 és 0,5 fok közti értékeket emlegetnek, az utóbbi időkig inkább az alsó határ volt „népszerű". A magyar kutatók ennek megfelelően 0,3, 0,5, 0,7 és 1 fokos globális hőmérséklet-emelkedésekkel számoltak az elkövetkező negyed századra. Miután mind a négy érték a fent ismertetett csapadékgörbe leszálló ágába esik, nemigen lehet kétséges, hogy enyhülő teleknek és aszályos nyaraknak nézünk elébe. Annál is inkább, mert a Kárpát-medence középhőmérsékletének növekedése a jövőbeli forgatókönyvekben rendre meghaladja a félgömbi átlag emelkedését, azaz a magyar éghajlat túlreagálja a globális változásokat. Mika hozzáfűzi mindehhez, hogy az elmúlt évszázadban a kiemelkedően hideg, meleg, csapadékos, illetve száraz időszakok inkább az első évtizedekre estek. Eszerint a hosszabb tartamú időjárási szélsőségek „lecsengenek".
Mika János egyébként az 1997-es kiotói klímakonfencián résztvevő országok e tárgyban született vállalásait igen haloványnak tartja. Lesújtó véleményével nem áll egyedül, hiszen tudományos körökben általános nézet, hogy a fejlett országok által Kiotóban húszéves időtartamra vállalt 5-8 százalékos emissziócsökkentés nem elég a felmelegedés megállítására. Ez a mérték tisztán politikai kompromisszum eredménye, de a technikai részletekről - magyarul a kibúvókról - Hágában dúló vita még ennek a teljesülését is kétségessé teszi. A szén-dioxid egyelőre kemény dió a világközösség számára; nagyon sokféle folyamatban keletkezik, ezért a csökkentése túlságosan nagy áldozatot követelne, főleg a fejlődő országok részéről, amelyek még az ipar és a közlekedés mennyiségi fejlesztésének szakaszában tartanak. Biztató ugyanakkor, hogy a légszennyezés enyhítésében már vannak „sikertörténetek", például a halogénezett szénhidrogének 1987-ben meghirdetett tiltása nyomán egy évtizeddel később a légkörben megállt az ózonréteg ritkulása. Mika mindezt úgy kommentálja, högy a fatalista felfogás - hogy tudniillik hiába teszünk bármit is, nem lehet megállítani a kedvezőtlen folyamatokat - ezzel megdőlt.
Tóth Gábor-D. Tóth István
Képalá:
később adom
