– Az egészségügyi reform lehetséges irányairól sok szó esik, arról azonban annál kevesebb, hogy ez a gyakorla-ti életben miként valósul meg.
– A cél az, hogy egészségbiztosítók jöjjenek létre. Ezek nyilvánvalóan ráépülnek majd a meglévő rendszerekre, amelyekben rengeteg szellemi és anyagi erő rejtőzik. Az új struktúrák részleteibe ma még nem lehet belelátni, de az egyértelmű, hogy az egészségpénztárakra és az irányított betegellátási rendszer intézményeire komoly feladat hárul. Minden reform fontos eleme, hogy legyen valamilyen intézményi csíra, amiből kibontakozhat.
– Konkrétan mit jelenthet ez?
– Az egészségpénztárak már most rendelkeznek ügyfélbázissal, és a szolgáltatókkal is szoros kapcsolatuk van. Az e mögött rejlő tudás és tapasztalat jelentős érték az ezen a területen frissen induló biztosítók számára.
– Ilyen körülmények között nem minősíthető hibás lépésnek adószigorítással visszavetni az egészségpénztáraknál már tulajdonképpen spontán módon megindult fejlődést?
– Azt minden érdekelt tudja, hogy az egészségpénztárak létének alapja az adókedvezmény, és azt is, hogy mostanában az adóforintokból nagyon nagy a hiány. Amennyiben a jelenlegi elképzelések valósulnak maradéktalanul meg, akkor az egészségpénztárak apparátusának túléléséhez szükségessé válhat, hogy minél előbb valósuljon meg az egészségügyi reform, ezért nyilvánvalóan vadul lobbiznak majd. Én ebben önmagában nem látok semmi kivetnivalót. Ráadásul ha az egészségpénztárak alakulnak át olyan biztosítókká vagy biztosítói partnerekké, amelyeket nem az adókedvezmények tartanak életben, az nagyszerű dolog. A szükséges változások sokszor kerülő úton mennek végbe. A rendszerváltást követő első években voltak olyan intézkedések, amelyek a maguk idején reformértékűnek tűntek, de azután kiderült, hogy alig-alig változtattak a szocializmus idejéből megörökölt régi rendszeren. Ilyen értelemben kudarc volt a biztosítónak elnevezett kvázi-minisztérium, az OEP felállítása, az adóból a járulékfinanszírozásra való áttérés. Azután voltak intézkedések, amelyek a maguk idejében technikai jellegűnek tűntek csupán, de a gyakorlatban kiderült, hogy alapvető és jó irányú változásokat generáltak. Erre példa a fekvőbeteg-ellátásban bevezetett úgynevezett teljesítményarányos finanszírozás vagy a háziorvosi rendszer privatizációja.
– Amiről az egészségpénztárakkal kapcsolatban beszélt, az a több-biztosítós modellbe illeszkedhet?
– Tisztázzunk egy félreértést: nem lehet egy-, illetve több-biztosítós rendszerről beszélni. Abban az esetben ugyanis, ha az egészségügyet egy kasszából finanszírozzák, nem beszélhetünk biztosítóról. Ez mindössze egy költségvetési sor. Ha egy kassza van és az állami, akkor értelmetlen egyénileg adót is meg járulékot is fizetni, e kettőt külön-külön nyilvántartani, társadalombiztosítási kártyát kiadni. Vagy alanyi jogon jár az egészségügyi ellátás, vagy feltételeket (járulékfizetés, érvényes taj-kártya) szabunk. Utóbbi azonban már a biztosítói modell, amit az igények sokrétűsége is indokol. Egészen biztos, hogy 2-3 kezdeti év után a különféle biztosítók különféle csomagokat fognak kínálni ügyfeleiknek. Ha nincsenek biztosítók, és az állam az egyetlen megrendelője a kórháznak, ami szintén állami, akkor a vevő nem támaszthat a szerződéskötéshez igazán szigorú feltételeket, hiszen az állam saját kórházát tenné tönkre, kényszerítené csődbe, ha mégsem kötne szerződést.
– Sokan vallják azt, hogy a több biztosító több kiadást (ahány szereplő, annyi menedzsment, audit és még ki tudja mi minden) is jelent, így a rendszer csak nagyon drágán működtethető. Az egészségügy jelenlegi helyzetében elvisel még további terheket?
– A fiatalabbaknak talán nem mond sokat, de Magyarországon évtizedeken át egyetlenegy állami vállalat, a Merkur osztotta el a személygépkocsikat. Sokévi várakozás után egyetlen helyen vehette át valaki például álmai Trabantját. A vevő a maga költségén egy napra felutazott Debrecenből a kiutalt autóért. Így persze könnyű volt olcsón működni, olcsóbban, mint a ma versengő autókereskedők százai. Ha ügyfélbarát rendszereket csinálunk, az mindig többe kerül, mint ha az állam centralizáltan, a maga bürokratikus logikája szerint osztaná el a forrásokat.
– Az Országos Egészségpénztár ebben a szisztémában csupán egyike lenne a szereplőknek?
– Számos olyan piac van, amelyen állami érdekeltség is jelen van, és ez nem okoz különösebb gondot a fogyasztóknak. Ilyen – például – a villamosenergia-ipar, ahol egész jól együttműködnek a magán- és az állami cégek, miközben persze versenyeznek is. Az egészségügy esetében azonban, úgy látom, már most nagyon torzítja a viszonyokat, hogy a számos magánintézmény tulajdonképpen az állami kórházak „hátán” szolgáltat, illetve az OEP közös kasszája terhére aránytalan nyereséget tud termelni. Kőkeményen profitérdekelt társaságok, mint például a magánklinikák vagy a gyógyszergyárak állnak szemben egy „puha” OEP-pel. Működik a költség-haszon elv, vagyis: a költségeket átnyomják az állami szférába, náluk pedig ott marad a haszon. Az OEP egyelőre semmilyen módon nem érdekelt abban, hogy alaposan megnézze, mire is adja ki a költségvetési forintokat. A feladat az, hogy minél több egészségügyi nagy szolgáltató (és nem csak kórházra gondolok) alakuljon át gazdasági társasággá. Első menetben lehet akár 100 százalékban tulajdonos az önkormányzat. Később beszállhatnak a dolgozók vagy akár magánbefektetők is. Ők azután odafigyelnek a racionális gazdálkodásra, és gyorsan felszámolják az orvosi potyautasokat is, csakúgy, mint a hálapénzt. A hálapénz alapja szinte minden esetbe az, hogy az állami eszközök használatának ellentételezését teszi valaki zsebre.
B. Judit Varga