Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A jegybanki szakértők által a második pillért jelentő nyugdíjpénztári rendszerről készített elemzés (NAPI Gazdaság, 2006. február 6., 1. oldal) nem csupán a szektorral kapcsolatos ellentmondásokat taglalja. A tanulmány szerzői (Czajlik István és Szalay György) kitérnek arra is, hogy miként lehetne segíteni a helyzeten. Megállapítják, hogy szabályozási szempontból, ha a második pillérben tartósan magas az állampapírok súlya a portfólióban, akkor a reform következtében ténylegesen annyi történt, hogy az állam a demográfiai és foglalkoztatási előrejelzések következtében előre jelzett hiányt időben előrehozta, ráadásul erre meglehetősen drágán működő intézményrendszert alakított ki. (A hiány a nyolcszázalékos magánpénztári bevételek miatt kieső tb-bevételekben jelenik meg, a reform után az államnak nincs implicit adóssága a nyugdíjak II. pillérből származó része után, azonban feltételes kötelezettsége így is keletkezik.) Ezen segíthetne a pénztár teljesítményét hosszabb távon kifejező mutató. Ma még ez a kérdés több oldalról is problémás. Egyrészt nincs egy olyan egyszerű nettó hozammutató, amely az összes költséget tartalmazza, másrészt a mérési időszak is túl rövid.
Teljesítménymérésként a magyar szabályozásban 2004 januárjától már a pénztári befektetések tárgyévi és az azt megelőző négy év éves hozamát kell közzétenni. A jelenlegi szabályozási megoldás révén már hosszabb távon láthatóak az eredmények alakulása, azonban az öt (egy)éves hozam összevetése az átlagos fogyasztó számára nem egyértelmű. Különösen akkor, ha az ügyfélszerzés során jellemzően még csak az egyéves hozamok jelennek meg. A szerzők szerint egyszerűbb és egyúttal könnyebben értelmezhető megoldást jelentene a pénztári teljesítmény hosszabb időhorizonton való mérése. A lengyel szabályozó erre azt a megoldást választotta, hogy az alapkezelőknek évente kétszer közzé kell tenniük a három éves kumulált hozamukat, a jövőben viszont a vizsgált időszakot öt évre tervezik emelni.
A pénztári szisztéma talán legalapvetőbb gondjaként az önkormányzati rendszert nevezi meg az elemzés. Rögzítik, hogy miközben a „szponzorintézménynek” nincs kikényszeríthető felelőssége a pénztár működéséért, az önkormányzati működés többletköltségekkel jár. Ide tartoznak a választott tisztviselők díjai, a közgyűlések megszervezésének és lebonyolításának kiadásai, de a meglehetősen összetett szabályozásnak való megfelelés is. A közvetett költség a kiszervezésre való ösztönzés, amely több szervezet párhuzamos fenntartását eredményezi.
Az ellentmondásos helyzeten mindenképpen változtatni kell, de ez a módosítás – elméletben – az önkormányzatiság erősítése is lehet, amely tulajdonképpen kevés szabályozásbeli változtatással is megoldható. Hátránya az elemzők véleménye szerint, hogy igen nehéz lenne a gyakorlatban a megfelelő szabályok definiálása és betartatása. Az önkormányzatiság elvének következetes érvényesítése ugyanakkor jelentősen sértené az alapító intézmények érdekét, mivel azok az első években jelentős beruházásokat hajtottak végre, amelyek megtérülése feltehetően hosszabb időt vesz igénybe. Szabályozási alternatíva a banki és biztosítói hátterű pénztárak átalakulása retail alapokká – a szerzők érzékelhetően e mellett teszik le voksukat. A pénztári átalakulás során a pénztári vagyontömeg jogilag alap formát kapna, az alapítók pedig alapkezelő társaságokat alakítanának, amelyek a pénztárakra vonatkozó prudenciális szabályok megfelelő módosítása mellett működhetnének. Az egyik jelentős módosítás a szavatolótőke-követelmény előírása lenne.
