Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
- Magyarországi piacra lépésük első tájékoztatóján feltűnt, hogy nem égbeszökő tervekkel jelentkeztek, „csupán” dinamikus és töretlen fejlődést ígértek. Bevált ez az elképzelés?
- Azt hiszem, igen. Egy új biztosító alapításakor, fúziókor mindig az eltérő kultúrák harmonizálása a fontos. Ezt nekünk szerintem sikerült teljesítenünk. Üzleti oldalról is minden rendben van: évről évre a piaci átlag feletti a fejlődésünk. A tulajdonos elfogadta, hogy nem mi leszünk a legnagyobbak. Az elvárás, bár ezt soha nem írták elő követelményként, az, hogy legyünk eredményesek.
- Osztrák biztosítási ismeretekkel mennyire volt nehéz megküzdenie a magyar piac furcsa hagyományaival?
- Én nem ezt éltem meg negatív módon. Azt volt nehéz helyretennem magamban, hogy Magyarországon sokkal többet vártak el egy biztosítótól: sem az ügyfeleknek, sem a munkatársaknak nem volt fogalma arról, hogy mi az, amit lehet és mi az, amit nem. Meg kellett értetnem, hogy ez nem így működik: az, hogy ide érkezett egy nyugati biztosító, nem azt jelenti, hogy minden olcsóbb és minden szebb lesz. Még ma is jellemző, hogy - nyugati mintára - a reklámokban mindenhol azt láttatják velünk, hogy minden a legjobb, minden a legszebb lesz. De azt a színvonalat magyar díjakkal a biztosítások esetében szinte bizonyosan nem lehet elérni.
- Mindazon kételyek dacára, amit megfogalmazott, osztja-e azt a véleményt, hogy a magyar biztosítási piac ma már érett?
- Az elmúlt három-négy év már erről szólt. Termékskálában és a feltételek között nincs lényeges különbség a nyugat-európai és magyar biztosítók között. Épp ezért hiszem azt, hogy a jövő májusi magyar EU-tagság nem okoz majd változást a magyar piacon.
- Sokan ugyanakkor a piac konszolidációját várják. Önnek mi a véleménye erről?
- Jelenleg a magyar piacon lévő biztosítók a saját konszernjükön belül bizonyosan az egyik legjobban fejlődő társaságnak számítanak. Nem az eredményességben - tehát nem az osztalék részben -, hanem a fejlődésben. Perspektivikusan az itt befektetett tőke a várakozások szerint tisztességes hozamot hoz majd.
- Elég ma már a siker jövőbeli ígérete?
- A hazai biztosítók jó része ma még negatív eredményt mutat fel. Magyarországon ugyanis egy biztosító üzemeltetése 2-3-szor drágább, mint egy európai biztosító esetében. Míg Ausztriában, Németországban egy átlagos életbiztosítás éves díja 1200 euró (300 ezer forint), Magyarországon az átlagos életbiztosítás - ugyanolyan körülmények között - jó, ha eléri a 80-100 ezer forintos átlagdíjat. Mindkét társaság egy életbiztosítást adott el, mindkét társaságnak ki kell állítani egy kötvényt, mindkét szerződés ugyanazon a számítógépen készült. Ha összehasonlítjuk, hogy a nyugati cég egy szerződésből meg tudja venni a számítógépet, nekünk három vagy négy szerződést kell kötnünk azért, hogy kitermeljük a számítógép költségeit. Ilyen tekintetben minden magyar biztosító számára gond a díjbevétel-arányos költségszint. A másik, amiért sok társaság - így a Signal is - ma még veszteséges, az az, hogy (főleg a legtöbbet hozó életbiztosítások terén) évről évre gyorsabban fejlődik, mint amit a saját tartalékaiból finanszírozni tudna. A Signal az elmúlt években az életbiztosítások terén 30-40 százalékkal növekedett évente. Márpedig az életbiztosítások tipikusan előfinanszírozott biztosítások: a legtöbb esetben az első években befolyó díjnál többe kerül a szerződés megkötése. Tehát egy biztosító veszteségénél mindig azt kellene megnézni, hogy ez a veszteség a túl erős növekedés vagy a rossz gazdálkodás, esetleg a rossz kárhányad következménye. Egy nyugat-európai biztosítótársaság - akkor is, ha száz-százötven éves - saját erőből az életbiztosítási üzletágon belül 10-15 százaléknál nagyobb növekedést nem tud finanszírozni.
- Mégis, mi a véleménye, mi lesz a konszolidáció iránya Magyarországon? Megjelenhetnek az egy-egy üzletágra specializálódott társaságok?
- Én azt mondanám, hogy a magyar piac még nem érett meg arra, hogy egy piaci rést megcélozva sikerre lehessen vinni egy-egy biztosítót. A specializációnak azért nincs létalapja, mert a biztosított inkább azt várná el, hogy minden egy kézben legyen. Errefelé megy minden. Öt éve bizonyosan nem így fogalmaztam volna, de most már erényként tartom számon, hogy a biztosítottak kezdenek hűek lenni a biztosítójukhoz. Az az ügyfélmozgás, ami négy-öt éve még nagyon erős volt, ma már csillapodik, lényegében a felére esett.
- A mind teljesebb körű kiszolgáláshoz ugyanakkor az kell, hogy az ügyfeleknek egyre komplexebb igényeit tudja kielégíteni a biztosító. A unit-linked biztosításokkal megjelentek a befektetések, s sokan beszélnek a pénzügyi szolgáltatások univerzalitásáról, ám igazán komoly eredmények nincsenek. Ön szerint mi ennek az oka?
- Természetesen minden biztosító hangoztatja, hogy banki kapcsolatot, partnert keres, de ez a kapcsolat összességében nem úgy funkcionál, ahogy funkcionálhatna. Persze vannak kapcsolatok, amelyek sikeresek. Ausztriában is hosszú évekig tartott, hogy egy bankos biztosítói szemmel is gondolkodni kezdjen és még ma is csak ott tartanak, hogy az ilyen lehetőségek 50 százalékát tudják kihasználni. Magyarországon - most udvarias leszek - talán 30 százalék ez az arány.
- Sokan úgy vélték, hogy a bankoknak is fontos lehet idővel a biztosítói értékesítőhálózat, akik ugye ismerik ügyfeleiket és - a modern idők kikényszerítette módon - már törődnek is ügyfeleikkel…
- Itt azért a szabályozás is köt bennünket. Pontosan meg van határozva, hogy egy biztosítási üzletkötő milyen szintig foglalkozhat banki termékek közvetítésével. Ennél is komolyabb gond ugyanakkor a termék jövedelmezősége. A banki termékekben jóval kevesebb a jutalék.
- De hát az üzletkötőknek is fel kell fogniuk idővel, hogy ha már eladott valahova egy nagy jutalékkal járó életbiztosítást, akkor olyan jövedelmezőségűt már nem, ám sok kisebb pénzt hozó szerződést még értékesíthet ott.
- Ez felismerés kérdése. Ki kell hangsúlyozni - és ezt én, mint két országban is dolgozó ember mondhatom -, hogy az átlagos magyar biztosítási képviselő az általános képzettségét és emberi hozzáállását tekintve magasabb szinten van, mint egy osztrák kolléga. Szakmailag viszont az osztrák jobban képzett.
- Na jó, de ott ennek évszázados hagyománya van, míg itt nálunk - felejtsük el az Állami Biztosító időszakát - erre a hagyományra az évtizedes megszakítás miatt nem lehet alapozni. Itt újra fel kell építeni ezt a szakmát - erre a biztosítási törvény módosítása talán lehetőséget ad.
- Igen, bár ennek ellenére van vita a Mabiszon belül is, hogy a Biztosítási Oktatási Intézet (BOI) legyen-e a szakma teljes körű képzést biztosító iskolája vagy az egyes cégek továbbra is saját hatáskörükben készítsék fel a munkatársaikat. Itt már talán tetten érhető a nagy és a kis biztosítók közötti - nem azt mondom, hogy ellentét, de - véleménykülönbség. Mert amíg a nagyoknál a belső felkészítés, a belső oktatási lehetőségek megvannak - hiszen az állománynagyság ezt megengedi -, addig a kicsiknél komoly befektetést jelent a képzés. Ráadásul sokszor bizonytalan jövő felé, hiszen senki sincs biztosítva, hogy üzletkötője nála marad. Ezért érdekük a közepes és kis biztosítóknak, hogy egy központi rendszer legyen, amely ha nem is biztosít egyenlőséget mindenki számára, de legalább egyenlő kiképzési szintet jelent. Az új törvény ugyan elindít minket ebbe az irányba, ám a konkrét lépések még hátravannak. Amit ugyanakkor én személy szerint nagyon hiányolok, hogy a középiskolákban nincs biztosítási szakképzés. Nekünk nemcsak vezérigazgatók meg főosztályvezetők kellenek, hanem adminisztrátorok, értékesítők is. Ausztriában és Németországban az alkalmazottak 4-5 százaléka szaktanuló. Ezek az emberek a legjobban képzetteknek számítanak, hiszen a szakma teljes spektrumában tapasztalatot szereznek a tanulmányaikhoz kapcsolódó gyakorlati képzés során.
- Említette az oktatás kapcsán a kicsik és nagyok ellentétét. Van még példa arra, hogy szembekerülnek egymással?
- Én nem szembenállásnak mondanám, van számos olyan eset, ami bennünket kicsiket - méreteinknél fogva - sokkal érzékenyebben érint, mint a nagyokat. Elsősorban adminisztratív előírásokra és az ebből származó költségekre gondolok, amelyek a kicsiket sokkal jobban sújtják. Ilyen például a kétévenkénti PSZÁF-ellenőrzés: a nagyok 2-3 embert ráállítanak, hogy segítsék a felügyelők munkáját, ám a kicsik esetében ez a vizsgálat sok esetben 2-3 hétre a komplett vezérkart leterheli.
- Úgy érti, hogy a kisebb cégek sikeresebben tudnának lobbizni e szabályok megváltoztatása mellett, ha a „nagyokból” is támogatást kapnának?
- Igen. De ez a nagyobbaknak sokszor nem érdekük, nekik ezekre megvan a forrásuk, a kapacitásuk. Így azonban versenyelőnyre tesznek szert költségoldalon. Ugyanakkor nem árt elgondolkodni azon, hogy a magyar piacon hat nagy cég van, a többi 25 közepes és kicsi biztosító. A másik fő problémát abban látom, hogy a szakterületeknek nincs olyan speciális képviselője itt Magyarországon, mint van tőlünk nyugatra több helyen. Fontos lenne ugyanis, hogy egy-egy szakterületet (életbiztosítások, nyugdíj, befektetés, ügynökképzés) mindig egy személy képviseljen a gazdasági élet, a kormány és a sajtó előtt. Ha ez megvalósulna, a „zászlóvivő” nemcsak a saját társaságát képviselné az adott kérdésben, hanem az üzletág és szakma egésze számára is előnyt hozna felszólalása. Ausztriában, ha a Generali vezetője, Karner úr nyilatkozik a nyugdíjbiztosításról, az a kicsiknek ugyanúgy jó.
- Van olyan területe a magyar biztosítási szektornak, ahol a szükséges változások pont azon akadtak el, hogy hiányzik az ilyen markáns véleményformálás?
- Ma a magyar biztosítási szektornak nincs akkora súlya, amekkorát megérdemelne. Annak ellenére, hogy a Mabisz főtitkára, Trunkó úr és egyes társaságok vezetői komoly elismertségnek örvendenek. De a szakma, mint olyan - bár a gazdasági súlya már jól látszik -, még közel sincs rangjához méltó szinten elismerve.
