Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
– Nem sok olyan, a piacot is megjárt ember ismerek, akit annyira vonzana a közigazgatás, mint önt…
– Ebben azért a véletleneknek is nagy szerepe volt. Pályám elején már dolgoztam a közigazgatásban, majd a vállalati szektorban eltöltött több mint egy évtized múltán, 2001-ben váratlan felkérést kapva kerültem a Pénzügyminisztériumba helyettes államtitkárként. Itt olyan érdekes területet felügyelhettem, amely – mondhatni – elég ismert volt előttem, hiszen a reálgazdasági folyamatok szemmel tartása mellett a pénzügyi szabályozás felügyeletéért lettem felelős.
A kormányváltás nem érintette a megbízásomat, ám 2002 második felében a Dresdner Bank felújította egy, már 2001 elején megkezdett tárgyalásunkat. Akkor úgy tűnt, hogy a bank a magyarországi üzleti tevékenységének gyorsütemű fejlesztését tűzte célul, ami komoly szakmai és vezetői kihívást jelentett – volna. A feltételes mód oka, hogy 2002. decemberi odakerülésem után alig néhány hónappal a német gazdaság és a pénzügyi szektor hirtelen kibontakozott válsága megakasztotta a korábbi ambiciózus terveket. A bank emiatt visszavonulót fújt. Ekkor kaptam – ismét szerencsés fordulatként – felkérést László Csaba pénzügyminisztertől arra, hogy Thuma József távozása után vegyem át a közigazgatási államtitkári posztot. A korábbinál magasabb presztízsű, felelősebb és érdekesebb állás elvállalása rendkívül vonzónak tűnt, különösen annak fényében, hogy így módom nyílott uniós csatlakozásunk utolsó fázisát közelről megélni.
– A véletlenek azért ekkor is elkísérték…
– Valóban, hiszen kinevezésem után alig három héttel Medgyessy Péter váratlanul felmentette a miniszteremet. Miután utódját, Draskovics Tibort csak február közepén eskethette fel a Parlament, jó másfél hónapig – mintegy Goldoni színdarabjának címszereplőjeként – két úr szolgájaként dolgoztam. Ilyen körülmények közepette készítettük el – az új pénzügyminiszter formális kinevezését meg sem várva – a 2004-es költségvetés kiigazítását. E lépésekről – a 185 milliárdos megszorításról – utólag kiderült ugyan, hogy nem bizonyultak elégségesnek – s talán ez is az egyik oka, hogy időközben újabb pénzügyminiszterünk van. Pedig röviddel a 2004-es büdzsé elfogadása után ennek az intézkedéssorozatnak a kidolgozása is megrázó feladatnak tűnt. PM-es pályafutásom múlt év augusztus elején ért véget. Azt hiszem, ennek oka, hogy a miniszter úr nem egy általa választott közigazgatási államtitkárral dolgozott együtt. Bár a célok és az elvek tekintetében nem voltak számottevő különbségek köztünk, az alkalmazott technikák, módszerek és munkastílus tekintetében sokszor eltérő felfogást vallottunk. Ezek ugyan nem forgácsolták szét a „házat”, de miniszter úr végül kezdeményezte a felmentésemet.
– Mikor gondolt először arra, hogy EU-hivatalt vállal?
– A csatlakozás után képviselhettem a miniszter urat néhány olyan Ecofin-ülésen, amelyen már teljes körű tagként vehettünk részt. Ekkoriban érlelődött meg bennem az a gondolat, hogy érdekes volna a közös ügyeket nemcsak nemzeti, hanem uniós oldalról is szemlélni.
– Gondolta volna, hogy ez ilyen gyorsan sikerül?
– Természetesen nem, de a velem történtek ennek lehetőségét meggyorsították. Szeptemberben hirdettek meg a tíz új tagország számára tíz vezetői posztot, amelyből én kettőre pályáztam.
– Közben kinevezték a Hitelgarancia Rt. vezérigazgatójának. Ennyire nem bízott a sikerében?
– Először is, az unió meglehetősen vontatottan indította el a felvételi folyamatot, másrészt már az első interjúra – az úgynevezett pre-selection panelre – szóló meghívóban tájékoztattak arról, hogy 60 pályázó jelentkezett a pénzügyi területeket felügyelő igazgatói posztra. Aki ilyen körülmények mellett biztosra venné a befutását, arra mondjuk a bátor a legkevésbé bántó szó. A másik, általam szintén megpályázott álláshelyre ugyanazzal a szakmai tudással, amivel itt nyertem, még azok közé sem kerültem be, akiket legalább egyszer meghallgatott a felvételi bizottság… Április elsején született meg a döntés a bizottságában arról, hogy az én kinevezésemet támogatják.
– Mennyire világos, hogy mi lesz a feladata?
– Bár az utóbbi hetekben sokat készültem, őszintén megvallva azt állítani, hogy már pontosan tudom, mi lesz a feladatom, nagyképűség volna. Ugyanakkor elég gyorsan bele kell rázódnom majd az új munkakörbe, hiszen például már június közepén egy fontos tanácskozáson kell képviselnem a főigazgatóságot. Azt persze látni kell, hogy tapasztalt, jól felkészült kollégák segítenek majd, akik – tekintve, hogy hivatali elődöm a Barroso-kabinetbe távozott tavaly novemberben – eddig is elvoltak igazgató nélkül. A kulcsfeladatok közül például a Bázel II. direktíva tervezete már a Európai Parlament előtt fekszik.
– Ha már itt tartunk, mennyiben nehezíti ön szerint a munkáját, hogy a Bázel II-es szabályozás még mindig futóvad-lövészetre hasonlít?
– Úgy tudom, a parlament jelentéstevője ezekben a napokban összegzi a benyújtott tervezettel kapcsolatos sok módosító indítványt. A hosszas előkészítés folyamán sok helyütt enyhült az eredetileg fájdalmasnak tűnő szabályozás, ám úgy tűnik, még mindig számos olyan vélt vagy valós érdeksérelem van, amelyek „lenyelése” ma még nem mondható teljesnek. Éppen ezért azt ma még nem lehet pontosan megelőlegezni, hogy az EP milyen pontokon módosít. Az viszont bizonyos, hogy a folyamatban lévő szabályozások elfogadása után lassítani kell az újabb nagyhorderejű változtatások elindítását, helyette inkább a piacnak kell lehetőséget adni arra, hogy a való életben kipróbálja és jelezze, hol hibásak, esetleg hol életképtelenek az íróasztaloknál kitalált regulák.
– Milyen más területeken lát még komoly feladatot?
– Amíg a pénzintézeti szektorban a viták ellenére jól áll a Bázel II. szabályozás, addig a biztosítási szektor hasonló rendeltetésű szabályozási csomagja, a Szolvencia II. még lemaradásban van, az előkészítés kevésbé transzparens, s még azt sem lehet tudni, hogy az új szabályok mit korlátoznak. E piaci területen még az is nehezíti a helyzetet, hogy nincs olyan intézmény, mint a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, amely eddig maga vitte előre az új kockázati szabályozás kidolgozását. Komoly feladatot jelent az új fizetési direktíva megalkotása is, mert – miközben egységes piacról beszélünk – ma még „külföldre” utalunk. Viszonylag magasak a költségek is: egy havi fizetésnek megfelelő összeg átutalása alig kerül kevesebbe, mint egy fapados járat jegyára.
– Milyen segítsége lesz ebben a munkában?
– Mint említettem, az igazgatóságon gyakorlott és jól felkészült szakemberek viszik most is az ügyeket.
– Van-e mód arra, hogy saját maga is vigyen oda munkatársat?
– Erre nincs mód, az egyes posztokat ugyanis – miként a magam példája is tanúsítja – csak pályázat, illetőleg sikeres versenyvizsga útján lehet elnyerni. Emellett gondoskodni kell arról is, hogy az arányosság érvényesüljön a posztok betöltésénél. Az EU kiemelt hangsúlyt helyez arra, hogy a központi irányításban a közvetlen munkakapcsolatban is érvényesüljön az unió sokszínűsége, az eltérő kulturális, szakmai tapasztalat, a különböző otthonról hozott ismeretanyag. Arra módom van, hogy a legközvetlenebb munkatársakat a sikeres vizsgát tett személyek közül magam válasszam ki. Így felajánlották, hogy leendő titkárnőmet a listára felkerült magyar pályázók közül válasszam ki. Mivel azonban egyelőre magam is pályakezdőnek számítok, ezért inkább úgy döntöttem, hogy olyan munkatársat választok, akinek már többéves EU-s gyakorlata van, mert az ő tapasztalata rengeteget segíthet abban, hogy minél gyorsabban belerázódjak az új feladatkörömbe.
– Meddig szól a kinevezése?
– A bizottságon belüli pozíciókra az unió többnyire határozatlan időre szóló kinevezéseket pályáztat, a véglegesítés előtt azonban kilenc hónapos próbaidőt kell letölteni. Van viszont egy íratlan szabály az EU-n belül: általában nem szeretik, ha egy személy öt évnél hosszabb ideig tölt be egy pozíciót.
