– Az utóbbi hetekben állandó téma lett a népegészségügy; valóban olyan rossz a helyzet mint amilyenről a hírek szólnak?
– Bár a véleményem nem autentikus, mert nem vagyok ebben a témában szakember, de azt gondolom, hogy a magyar átlagéletkort összehasonlítva az unióssal szinte tapintható a probléma. Szükség van a népegészségügyi programokra, például a daganatos betegségek szűrése és megfelelő kezelése elengedhetetlen, ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy ehhez is pénz kell, a prevenció ugyanis drága dolog, ha komolyan vesszük. A korai stádiumban lévők kiszűrése okán emelkedik a rendszerbe kerülő betegek száma, ehhez viszont több orvos kell. Nő a gyógyszerköltség is, éppen ezért ezen programok megvalósításának akadálya lehet a pénz-, de elsősorban az orvoshiány.
– Ha már az orvoshiánynál tartunk, folyamatosan hallani a szakma elöregedéséről, az elvándorlásról, illetve az utánpótláshiányról.
– Nem véletlen, jelenleg ez a legnagyobb gond az egészségügyben. Amikor a most nyugdíj környékén járó doktorok végeztek az egyetemen, csak Budapesten hatszáz körül volt a friss diplomás orvosok száma, ezzel szemben ma évente alig több, mint kétszáz fiatal fejezi be a tanulmányát a Semmelweis Egyetemen. Ezek között is egyre több a külföldi, hiszen az egyetemeknek ők hozzák a bevételt – amiből a magyar hallgatók képzésének finanszírozásához járulnak hozzá –, így drasztikusan csökken a Magyarországon maradó szakemberek száma. Sok kórház főorvosi karának átlagéletkora hatvan év körüli, és az sem ritka, hogy tíz osztályos orvosból nyolc éveken belül nyugdíjba vonulna, ha csak addig nem hal meg a beteg mellett a túlhajszoltságtól. Márpedig az orvosi szakmát nem lehet könyvekből megtanulni, és ha az idősek kikerülnek a rendszerből, nem marad, aki a fiataloknak átadja a tudását: megszűnik a mester–tanítvány viszony.
– A helyzeten mennyire ront az elvándorlás, illetve az ingázás?
– Az elvándorló doktorok száma ezer körül van e pillanatban, ami önmagában nem olyan sok, ám egy elöregedő szakmában megint csak azok esnek ki – a fiatal szakorvosok –, akik a következő generációt helyzetbe hozhatnák és a nyugdíjba vonulók helyére léphetnének. Az ingázók száma ennél alacsonyabb. Ha valaki nem telepedett le külföldre, az még nem jelenti azt, hogy itthon is dolgozik, hiszen kereshet annyit kint, hogy erre ne legyen szüksége idehaza.
– Mely területeket sújtja leginkább a szakemberhiány?
– Vannak klasszikus évtizedes hiányszakmák: ilyen a patológus, a radiológus, illetve a laboros, ami azért probléma, mert a jó diagnosztika kulcskérdés a gyógyításban. Örökzöldnek számít az altatóorvosok elégtelen száma is. Ma már hiány van gyermekgyógyászból, több helyen nőgyógyászból is, holott ez utóbbi korábban sztárszakmának számított. Az alapellátásban is gondok vannak, a háziorvosi praxisok közül mintegy 150 betöltetlen. Ráadásul míg 1992-ben a családorvosok átlagéletkora 37 év volt, ma már 54 körül van és nem ritka, hogy valaki hetvenévesen is dolgozik, mert nem tudja a praxisát átadni.
– Mi lehetne a megoldás?
– Jelentősen emelni kellene a képzésben részt vevők számát és minden áron meg kell tartani azokat, akik hivatásuknak tekintik az orvoslást. Ehhez törvényben garantált, kiszámítható és tisztességes megélhetést biztosító bér szükséges. Hiszen nehezen lehet népszerűsíteni egy olyan szakmát, ahol egy kezdő szakorvos fizetése havi bruttó 127 ezer forint. Azt már megszoktuk, hogy az egészségügyet érintő kérdéseket túlpolitizálják, mégis van néhány olyan, az ágazatot érintő feladat, amely szimplán jogi kérdés. Továbbra sincsen megfelelő, az EU-val harmonizált jogszabályban rögzítve például a túlmunka és az ügyelet díjazása. Pedig a jelenlegi, arcpirítóan alacsony bérezés mellett is jelentősen növekedne az orvosok átlagbére, ha az uniós törvényeknek megfelelően kifizetnék az ügyeleti díjakat.
– Szűk egy év múlva választások lesznek, vagyis az őszi bértárgyalásokon valószínűleg nem lesznek híján ígérgetéseknek. A kamara milyen bérkövetelésekkel áll elő?
– Létezik egy életpályamodell, amelynek elfogadása lenne az eddig leírt problémákra a megoldás. Ám kezdetként nem kérünk többet, mint egy kezdő bíró vagy műszaki szakember, de annyit igen. Azt akarjuk, hogy törvényben rögzítsék a szakminiszter azon ígéretét, hogy az egészségügyi dolgozók bére 2013-ra eléri az uniós átlag 75 százalékát. Ám én nem vagyok bizakodó a választásokat illetően, hiszen a múlt heti Gyurcsány–Orbán vitában még csak érintőlegesen sem volt szó az egészségügyről. Márpedig azt a jelenlegi gazdasági miniszter is elismerte, hogy Magyarország gazdasági versenyképességét rontja az egészségügy katasztrofális helyzete. Mégis félő, hogy az elmúlt tizenöt év tendenciája folytatódik: kormányok jönnek-mennek, ám jelentős pozitív változások nem történtek a szférában.
– Ha már a kormányoknál tartunk, mi a véleménye a 21 egészségügyi lépésről?
– Nincs olyan pontja, amelynek szükségességét vitatni lehetne, de két dolgot nyilvánvalóvá kell tenni. A megvalósításhoz pénz kell, eszerint költségvetési szempontból 2006-nak az egészségügy évének kell lennie. A meghirdetett program legnagyobb hiányossága, hogy nem foglalkozik a humán erőforrás kérdéseivel, márpedig ez az első számú megoldandó probléma. Tehát azt gondolom, ha az ágazatba nem kerül több pénz, nem indulnak be a bértárgyalások, és nem oldják meg a munkaerő-problémát, akkor nem lesz a 21 pont megvalósulása esetén személyzet a fejlesztések működtetésére. Mi nem lufinak gondoljuk a 21 pontot, ám könnyen azzá válhat a kellő feltételek nélkül, ami azután kipukkanhat, sőt, személyzet híján még felfújni sem lesz erő.
– Az elmúlt évben egyre többet hallani a műhibaperekről. Valóban növekedett ezek száma vagy csak a hírverés nagyobb körülöttük?
– A műhibák aránya nem növekedett, ugyanakkor emelkedett a beteg–orvos találkozások és a beavatkozások száma. Márpedig nincs az a beavatkozás, aminek ne lenne kockázata, még a legegyszerűbb, izomba adott injekciónak is van. Ezzel együtt növekedtek az elvárások a gyógyítással szemben, így nagyobb az eredménytelenség esélye. Ráadásul kissé hisztérikus lett az ügyben a helyzet, márpedig ez bizalmatlanságot szül az orvossal szemben, így viszont a doktorok egyre kevesebb kockázatot vállalnak, aminek pedig a beteg lehet a szenvedő alanya. Természetesen a valódi műhibákat ki kell vizsgálni, a beteget vagy a családot kártalanítani, a vétkeseket pedig szankcionálni kell. Azonban csak a kellően bizonyított eseteket kellene nyilvánosságra hozni, kerülve a felesleges szenzációhajhászást. Ez ugyanis mindenkinek kárára van, s az orvost egyébként is megilleti az ártatlanság vélelme, akárcsak a bűnözőt.
Molnár Barbara