Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
– Ön nem szokta véka alá rejteni véleményét minisztertársai teljesítményéről, emlékezhetünk, a pénzügyi tárca adócsomagját kemény kritikával illette. Hasonlóan markáns véleménye van a 100 lépés programjának egészségügyi részéről is?
– Végzett orvosként az átlagosnál talán picit tisztábban látom a körülményeket. Gazdasági miniszterként pedig – amikor versenyképességi elemzéseket végzünk – azt tapasztalom, hogy mindenféle ágazati beavatkozást megelőz két kérdés: milyen makrogazdasági környezetet tudunk hosszú távon fenntartani, és hogyan tudjuk átalakítani az olyan nagy elosztórendszereinket, mint például az egészségügy, a foglalkoztatáspolitika, a szociálpolitika.
Az egészségügy jövője éppen ezért legalább annyira gazdaságfejlesztési, mint egészségszakmai kérdés. Az egészségügy egésze világszerte dinamikusan növekvő piac – gondoljunk a humán szolgáltatásokra, a gyógyszerkutatásra, a biotechnológiára, a genetikai kutatásokra –, ahol Magyarországnak meghatározóak az eredményei. Mindeközben az ágazat helyzete a magyar társadalmi és gazdasági berendezkedésben olyan, mintha egy egypártrendszerű, diktatórikus állam létezne az Európai Unió kellős közepén. Miközben Magyarország látványosan fejlődik – autópályák készülnek, kiépül a korszerű infrastruktúra –, addig az egészségügy megrekedt. Nem nyíltak meg a fejlődés kapui, mindenekelőtt azért, mert nem kap elegendő teret a magánkezdeményezés. Nem teremtődött meg a privatizáció lehetősége, a hatékonysági elvek nem tudtak érvényesülni. Fel kell borítanunk ezt a torz, rosszul működő rendszert. Mire gondolok? Hozzá kell nyúlni a biztosítási rendszerhez. Tartalommal kell megtöltenünk a szolgáltatás és ezen keresztül a megrendelő fogalmát. Javítanunk kell az intézmények ma még gyenge tőkeellátottságán és száműznünk kell a hálapénzt is. Olyan szintig kell eljutnunk, hogy a beteg ne csak páciens, hanem egyenrangú partnere legyen az orvosnak.
– És ezt a törekvést mennyiben szolgálja a 21 lépés?
– Úgy kell elindítani a változtatást, hogy közben megőrizzük a rendszer működőképességét. A 100 lépés programja azon alapul, hogy figyelembe vesszük az ágazatok közti, illetve az ágazaton belüli összefüggéseket. Ha az egészségügyet szolgáltatásként határozzuk meg, akkor annak része a vásárló és a szolgáltató, megjelenik a finanszírozó, a megrendelő, előkerül a biztosító vagy a több biztosító szerepe. Megjegyzem, ez ma is működik az önkéntes biztosítók által.
– A több-biztosítós modellnek azért vannak politikai ellenfelei, még a kormányon belül is…
– Magam sem támogatnám azt a szélsőséges modellt, amely a szabadon választható, társadalmi kötelezettség nélküli biztosítókon alapulna, mert az kiiktatná a szociális szempontokat. A működőképesség fenntartásának kötelezettsége és szociális felelősségünk azonban nem mentesít bennünket a változtatás kötelezettsége alól. Akadnak persze olyan lépések, amelyek nem rendszerszintűek: feltétlenül szükséges a légi mentés fejlesztése vagy az, hogy a mentők az esetek 90 százalékában 15 percen belül érkezzenek a baleseti helyszínre. Mindez azonban nem érinti a rendszer mélyrétegeit. Mégis, gyakran az egyszerű ötletek lendítenek az ellátás színvonalán. Mostanában tanulmányozom a német autópályákon alkalmazott módszert: ott a csúcsforgalomban jóval hatékonyabb motoros mentőket küldenek ki a baleset helyszínére, akik képesek a legalapvetőbb életmentő beavatkozásokat elvégezni, egyben fel tudják mérni, hogy milyen segítségre van szükség a mentéshez.
Abban szerintem nincs vita, hogy az egészségügy szolgáltatás, tehát a piaci szféra része. Innentől kezdődnek azonban a viták: lehet-e a szabad piac törvényeit átültetni erre a területre? Miként lehet összhangba hozni a betegért folyó versenyt a társadalmi szolidaritással? Hogy lehet eközben a biztosítási rendszer szempontjait érvényesíteni, annak érdekében, hogy a biztosítottak érdekei se sérüljenek? Jelenleg szerintem a holland biztosítási modell a legfejlettebb, erre épül az SZDSZ programja is. Ez az egyik oka, hogy magam is a liberálisokat választottam. Hollandiában a biztosítók kötelesek szerződést kötni azokkal is, akik a minimálbér szintjén vagy az alatt keresnek. Látszólag frappáns a rendszer, de azért még nem tökéletes. Van olyan holland biztosító, amelyiknek az irodája az épület harmadik szintjén van, ahová csak gyalog lehet felmenni és az irodaházat is csak autóval lehet megközelíteni. Ezzel egyből „kizárták” az ügyfelek közül a mozgáskorlátozottakat és azokat, akik nem engedhetnek meg maguknak egy gépkocsit. Hol húzzuk meg a kötelező biztosítás határait? Miként lehet eljutni a mostani biztosítási rendszerből egy több-biztosítós modellbe úgy, hogy a megoldás a méretgazdaságossági szempontoknak is megfeleljen? Ezzel összefüggésben hogyan lehet elkerülni az egy monopóliumból a több (regionális szintű) monopóliumba vezető utat? Millió tisztázásra váró kérdés, s ezért örülök a 21 lépésnek, mert katalizálja a folyamatot, de nyitva hagy olyan kérdéseket, amelyekről egyeztetni kell.
– Érdekes, amikor az egészségügy átalakításáról beszél, inkább csak válaszra váró kérdéseket fogalmaz meg. Tudja a kormány, hogy milyen struktúrát szeretne felépíteni, vagy a 21 lépés mint katalizátor majd magától kialakítja a legpraktikusabbnak tűnő rendszert?
– Természetesen nem erről van szó. A víziónk egy szolgáltatási alapon működő, kiszámítható minőségű ellátást adó egészségügyi rendszer. Mondok egy példát: nem olyan egészségügyet szeretnénk, amiben a szülések 80-90 százaléka hétköznapra esik, hogy megmaradjon az orvos szabad hétvégéje. Vagy nem olyat, ahol – csak azért, hogy háromszor lehessen zsebre tenni a hálapénzt – háromszor operálják meg a beteget. A szolgáltatás céljai kijelölhetőek. A finanszírozás célja – hogy tudniillik legyen tényleges biztosítási fedezete az egészségügyi ellátásnak – szintén elfogadható irány. A nyugdíjas vagy a diák után fizethet az állam. De világosan el kell választani, hogy mi az, ami állampolgári jogon jár, és mi az, amit maga a biztosítás fedez. Ezt az elképzelést aligha vitatja valaki is. A valódi kérdés tehát az, hogy hogyan jutunk el idáig. Erről kell egyeztetni az egészségügy szereplőivel, velük szemben ugyanis nem vihető végig a program. Úgy látom, hogy nagy többségük kész lenne együttműködni, de nincs elegendő információjuk. Van viszont egy kisebbség, amely ma rendkívül jól él ebből a rendszerből – őket „soha” nem lehet meggyőzni. Retrográd, abszurd érvrendszerükkel szemben kell a szakma tekintélyes részével megtalálni a konszenzust.
– Képes volt ez a csoport egymaga megakadályozni az elmúlt tizenöt évben az ágazati reform végrehajtását? A rendszerváltás óta négy kormány is inkább megadta magát? Nem túlságosan leegyszerűsítő ez a megközelítés?
– Ez egy feudálisan szervezett, rendkívül hierarchikus társadalom. A magyar társadalomban be van kódolva, hogy az orvos a beteg felett áll. Már az egyetem légköre, az orvossá válás folyamata is ezt erősíti meg a leendő orvosokban, de a betegekben is. Még egy példa a véleményformálók hatalmáról: a privatizáció esetleges hasznosságáról a tavalyi népszavazás táján sok orvos ismerősömet kérdeztem, akik élből elvetették ezt a gondolatot. Az elutasítás okát firtató kérdéseimre adott válaszokból aztán kiderült, hogy tulajdonképpen a feletteseik foglaltak így állást a főorvosi értekezleteken.
– A szemléletmódváltás erőltetésén túl milyen módon igyekszik a kormány meggyőzni a véleményformáló orvosi elitet a változások szükségességéről? Hogyan lehet őket is érdekeltté tenni a reformban?
– Nagyon érdekes, hogy a magyar egészségügyben több mint százezren dolgoznak odaadóan, de elégedetlenségüket inkább a demagógia mentén látják jól artikulálhatónak, s nem azt mondják, hogy ebből elég. A magyar betegek azonban mind többször tapasztalják, hogy másképp is működhet az orvos–beteg viszony. Furán hangzik, de a külföldön szerzett tapasztalatok mellett okító hatású volt például a Vészhelyzet című sorozat is. Megkockáztatom, nem a bemutatott műszerpark volt, ami leginkább lenyűgözhette a nézőt, hanem a stílus: a sorozatban láthatták, mit is jelent az egészségügyi szolgáltatás. Aztán a saját bőrükön érzik, mi is az a kiszolgáltatottság.
– A GKM szerepe az egészségügyi rendszer átalakításában a tőkebeáramlás elősegítése, illetve a magánosítást elősegítő hitelprogramok futtatása. Utóbbiak mennyire váltották be a hozzájuk fűzött reményeket?
– Annyira sikeresek, amennyire az egészségügy keretei lehetővé teszik a tőkebevonást. Ahol lehet megtérüléssel, kiszámíthatósággal számolni, ott a magántőke is megjelenik. Az ilyen szempontból „felszabadult” szektorokban – mint például a művesekezelés, a képalkotó, a labordiagnosztika vagy a fogászat terén – szinte minden rendben van, és az MFB hitelprogramjai is jól működnek. A fekvőbeteg-ellátásban már más a helyzet. Ott a magánfinanszírozás aránya nagyon alacsony, az OEP mint megrendelő finanszírozási módja miatt nem lehet életképes üzleti tervet készíteni. A járóbeteg-ellátásban most indult el a privatizáció: nagyon bízom az MRP sikerében. Fontos volna azonban, hogy ezen a területen is kiszámítható teljesítményértékelési rendszer alakuljon ki.
– Mint az informatika területén jártas befektető hogy látja, kiaknázza az egészségügy az informatikában rejlő lehetőségeket? Nem kevés milliárdot költöttek már erre az elmúlt években.
– Csak néhány példát kiragadva: a betegútkövetés, a társadalombiztosítási jogviszony fennállásának igazolása, a kórházon belüli adatbázisok összeegyeztetése, a vényautorizáció nem létezhet informatika nélkül. Való igaz, rengeteg pénzt öltek már az egészségügyi informatikába, viszont ennek nem sok nyoma látszik.
