Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az Altes Museum a híres berlini Múzeum-szigeten állítja ki a római Giustiniani-gyűjteményt szeptember 9-ig. Az olasz márki hatszáz festményből álló kollekciója a 18. században szétszóródott, III. Frigyes Vilmos porosz király 1815-ben ebből a kollekcióból szerzett meg 157 képet. Ezzel alapozta meg az első nyilvános közgyűjteményt Berlinben, amelyet a Friedrich Schinkel által 1830-ban felépített Altes Museumban mutattak be - már a múlt század első felében is.
Vincenzo Giustiniani korán felismerte Caravaggio festészetének erényeit, és 15 képet vásárolt tőle. Most ezek jelentik a vezérfonalat azon a mintegy hetven remekműből álló kiállításon, amelyet előzőleg a római kollégák az ottani Giustiniani-palotában vittek a nyilvánosság elé. A Berlini Képtár és különböző potsdami gyűjtemények mellett nemzetközi összefogás segítette a mostani kiállítás rendezőit: szentpétervári, de még amerikai múzeumok is válogatott anyagot küldtek berlini kollégáiknak. A válogatás Caravaggio holland követőit - az utrechti kört - éppúgy bemutatja, mint a bolognai származású Carracci munkáit vagy a francia Nicolas Poussin és Claude Lorrain klasszikus témákat feldolgozó, de még a barokk korban megalkotott műveit. A porosz birodalom alkonyát dokumentálja viszont az az avantgárd mester, Ernst Ludwig Kirchner, aki 1914-ben festette nagyvárosi ikonját, a Potsdamer Platzot. A legendás berlini tér előbb romhalmazzá vált a második világháborús bombázások nyomán, majd „sivataggá” lett a német fővárost kettészelő határvonal, a hírhedt fal mentén.
A nemzetközi sztárépítész - Mies van der Rohe - a tér peremén emelte a hatvanas években a Neue Nationalgalerie hipermodern épületét, ahol augusztus 12-ig látható Kirchner expresszionista remeklése is. A festményt 1999-ben szerezte meg magántulajdonból - számos mecénás segítségével - az intézmény és a tárlaton egyéb Kirchner-művek is szerepelnek az 1911-17 közötti évekből.
Az impresszionizmust, a posztimpresszionizmust, az expresszionizmust és a húszas évek modernista stílusát olyan olyan nagyságok képviselik a kiállításon, mint a francia Manet, Degas, Toulouse-Lautrec, illetve a norvég Munch, a német Beckmann és a Brücke-csoportból ismert Grosz és Dix. A festészet mellett a két világháború közötti fotográfia teszi teljesebbé a tárlatot, amit tovább színesít a politikai és kulturális plakátok tömkelege, valamint egy multimédia-show, amely felidézi a Potsdamer Platz évszázados változásait.
Az 1972-es kasseli Documentán szerzett nemzetközi hírnevet az akkor negyvenes éveiben járó Franz Gertsch, mint az amerikai fotorealista festők európai ellenpólusa. Az akkori divat szerint készítette megtévesztésig valósághű, nagyméretű csoportképeit, később pedig (a nyolcvanas években) portrékat festett. 1986-93 között már szabadulni próbált az úgynevezett Zeitgeistbilder („korszellem-képek”) egyre szorítóbb skatulyájából, és az eltávolodást a fametszés technikájában találta meg.
Gertsch témája: a táj vagy az emberi arc, amelyet egyrészt precízen ábrázol, másrészt monokróm színezéssel idegenít el a nézőtől. A Neue Nationalgalerie közelében néhány éve felépült Kupferstichkabinett (az egyedi és sokszorosított grafikák gyűjteménye) teljes kollekciót vallhat magáénak szólólapjaiból éppúgy, mint két triptichonjából és egy diptichonjából. A gyűjtemény most éppen a művész munkásságában mérföldkőnek számító Dominique című alkotás 1988-as példányát próbálja megszerezni, csakúgy, mint a frissen elkészült Kaszálók című kompozíciót. E törekvésében az intézményt a Berlini Grafikai Társaság és a múzeum baráti köre is támogatja, s e célt szolgálja az augusztus 5-éig látható fametszet-kiállítás is.
Wagner István
