Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Az elmúlt tíz évben jelentősen átalakult a magyar műkereskedelem - vélekedik Lengyel László, a Szépművészeti Múzeum nyilvántartási osztályának vezetője. A legfontosabb e folyamatban a magántulajdonban lévő árverezőházak megjelenése, valamint annak a több száz budapesti, főváros környéki és vidéki galériának a beindulása, amelyek felpezsdítették a hazai piacot.
Különösen látványos ez a felélénkülés, ha az itthoni folyamatokat összevetjük a környező országokban kialakult helyzettel. Természetesen a volt szocialista országokról van szó, hiszen Ausztriával összehasonlítva elégedettségre aligha lehet okunk. A három nagy bécsi árverezőházhoz képest nálunk - a kissé szétforgácsolódott piacon - nyolc-tíz, képző- és iparművészeti alkotásokkal foglalkozó (valamint számtalan speciális) aukciós ház működik. A piac Magyarországon jelenleg túlzottan is aukció-központú - Lengyel szerint.
Érdekes, hogy az árverések sokszor kiszorítják a többi eladási formát. Kivételt talán csak a régi külföldi mesterek alkotásai képeznek: ezek esetében az igazán jelentős művek sokszor a nyilvánosság teljes kizárásával, „szép csendben” cserélnek gazdát. Ugyanakkor a legnagyobb viharokat is azok a „messziről jött” festmények okozzák, amelyek mégis eljutnak egy aukcióig. Tavaly két komolyabb vita is kialakult, éppen az osztályvezető előzetes véleménye miatt: egy Murillónak, illetve egy Beerstratennek tulajdonított képet is vitatott eredetűnek, illetve hamisnak minősített a múzeumi szakember, s ennek nyomán hosszas polémiát folytatott az érintett aukciós házakkal. Lengyel nem kívánta újra feleleveníteni a korábbi eseteket, mindenesetre elmondta: pozitív fejleményeket is észlelt időközben, hiszen az aukciós házak egyre inkább arra törekednek, hogy ne csupán a képek szerzőit, hanem a tárgyak eredetét, származási helyét is feltárják.
A magyar műgyűjtői igények ellentmondásait mindazonáltal jól érzékelteti Lengyel szerint, hogy Pittner Olivér egy pasztellképét nemrégiben 10 millió forintért lehetett elárverezni, miközben Ferenczy Károly festményei sokszor eladhatatlanok, vagy csupán a néhány milliós értéket „ütik meg”.
Szerencsére ezen a területen is végbementek változások az elmúlt évben: az esztendő végén, a Nagyházi Galéria árverésén 24 millióért kelt el Ferenczy egyik fontos, korábban lappangóként nyilvántartott műve, a „Bertalan kert. Napos”. Lengyel ezzel kapcsolatban megjegyezte: Ferenczy legkvalitásosabb és legismertebb alkotásai ma már múzeumokban láthatók, így kevés maradt a piacon. Éppen ezért volt érthetetlen, hogy a korszakalkotó festő valóban ritka képei miért nem kelnek el magasabb áron.
Külön kitért a művészettörténészeknek az aukcionálásban és a műkereskedelemben játszott szerepére a múzeumi szakember: szerinte nem következett be az a fordulat, amelyben tíz évvel ezelőtt maga is bízott.
Nem alakult ki egy olyan specialistákból álló gárda, amely képes lenne eleget tenni a kereskedők, a tárgyak beadói és a vevők által támasztott igényeknek. Bár nyilvánosságra kerültek ilyen tervek, a műkereskedők nem hozták létre saját szakértői bázisukat. A legtöbb galériás azért nem alkalmaz hozzáértőket, mert a saját kompetenciájában bízik, és csak eseti megbízásokat, bérmunkákat ad ki a műtörténészeknek. Így létrejött a műkereskedelem számára katalógustételeket bérmunkában író művészettörténészek köre. Ezek legtöbbje alig vagy egyáltalán nem rendelkezik műkereskedelmi vagy múzeumi gyakorlattal, így rendkívül egyenetlenek az aukciós katalógusok szövegei. Remek, olykor a tudományos szakkatalógusok alaposságával megírt szövegek mellett sok a csapnivaló is. E munka résztvevői pedig nem feltétlenül válnak szakértőivé egy-egy életműnek, műalkotásoknak, csupán a kereskedők által kijelölt művekről készült reprodukciók jó vagy rossz interpretátorai lesznek.
Lengyel pozitív példaként emelte ki a MissionArt Galéria tevékenységét, amely a nagybányai festészet iránti érdeklődés felkeltésében játszott vitathatatlanul meghatározó szerepet. A MissionArt könyvkiadási tevékenységével valódi marketingmunkát is végzett, ennek is köszönhető egyébként az a paradox helyzet, hogy Pittner Olivér művei is sokmilliós áron találhatnak gazdára. Ugyancsak pozitívnak tartja a Mű-Terem Galéria kezdeményezését, amellyel a magyar művészettörténet fontos mestereinek hiánypótló monográfiáit kívánják megjelentetni. Sok nehézséget okoz a szakembereknek, kereskedőknek és gyűjtőknek egyaránt, hogy gyakorlatilag megszűnt a művészettörténeti tudományos szakkönyvek kiadása Magyarországon. A mutatós, szép, igényes kiadványaikról híres kiadók többnyire külföldi kézbe kerültek, s a nyugati „slágereket” bocsátják közre (változó színvonalon), de többnyire az ajándéktárgyak körébe sorolható képes albumok megjelenésének korát éljük - jellemzi a helyzetet Lengyel, hozzátéve: nem csupán a magyar, az egyetemes kultúrtörténeti értékek egy része is elzárva marad a nagyközönség elől, hiszen az idegen nyelvű kiadványok sem töltik be maradéktalanul a szerepüket, rendkívül magas áruk ugyanis csak kevesek számára megfizethető.
A múzeumi osztályvezető szerint az egyes aukciós házak rendkívül szép kiadású katalógusai formailag európai színvonalat ütnek meg, ugyanakkor tartalmilag elmaradnak a művészi kivitelezés mögött. A háttérkutatások szinte teljesen hiányoznak egy-egy mű eredetének, származási helyének feltárásakor, és nagyon változó színvonalú írások támasztják alá a tárgyak kikiáltási árát.
Lapunkban korábban már beszámoltunk arról, hogy január elsejétől megszűnt a műtárgyak behozatalát terhelő áfa- és vámfizetési kötelezettség. Lengyel szerint ez az egyébként üdvözlendő lépés kettős hatással lehet a magyar művészeti értékek megítélésére. Egyrészt örvendetes, hogy külföldi és magyar alkotók határokon túlra került alkotásai immár legálisan is visszatérhetnek (a csempészet természetesen soha nem szűnt meg, a tilalmak ellenére sem), s így gyarapodhat a nemzeti vagyon. Ugyanakkor mindez negatívan is befolyásolhatja az egész magyar művészet külföldi megítélését, hiszen hazavonzza azokat a ritka alkotásokat, amelyek eddig külhoni gyűjteményekben hívták fel a figyelmet a magyar festőkre, szobrászokra, iparművészekre.
Kevésbé tartja megfelelőnek a szakember azt a készülő törvényjavaslatot, amely a kulturális örökség védelméről szól, s amely így a védett tárgyakra is vonatkozik. Ez a törvényjavaslat jelenlegi formájában fenntartja a védett műalkotások kiviteli tilalmát, eladási korlátozásait, ugyanakkor semmilyen támogatást nem nyújt a sokszor felbecsülhetetlen értékű műtárgyak tulajdonosainak, pedig ezeknek az értékeknek a megőrzése, jó állapotban tartása óriási költségekkel járhat. A Szépművészeti Múzeum szakemberei mindenesetre igyekeznek legalább orientálni a tulajdonosokat, hogy megfelelő restaurátorhoz forduljanak, s megpróbálják ellenőrizni is a konzerválási munkákat.
Szegő Iván Miklós
