Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Miközben a törvény progresszív módon elkülönítette az állami vezetők politikai felelősségét az apparátus szakmai felelősségétől, a minisztériumok alapfeladatainak korszerű újragondolása elmaradt. Mintha a törvény azt sugallná: a megnövelt vezetői (politikai és szakmai) felelősség önmagában elegendő a magyar közigazgatás hatékonyságának növelésére, a szakmai munka színvonalának emelésére.
A tegnap elfogadott új törvény számos progresszív újítást tartalmaz. Ilyen az államtitkári jogállás újraértelmezése, az országos hatáskörû szervek jogállásának rendezése, az átpolitizáltság megszüntetése, a pluszilletményezésre létrehozott fõcsoportfõnökségek felszámolása, az állami vezetõk összeférhetetlenségének szigorúbb szabályozása. Üdvözlendõ intézkedés a központi közigazgatás szerveinek átláthatóbbá tétele (a kormány irányítása alatt mûködõ kormányhivatalok, a minisztériumokhoz tartozó központi hivatalok létrehozása). Bár a törvény a Sárközy Tamás volt kormánybiztos által kidolgozott I. státustörvény szerkezetét és fogalomhasználatát követi, összességében nem más, mint annak felhígított verziója, amely ebben a formában kevéssé alkalmas arra, hogy egy modern állam, hatékony kormányzati szervezetének kódexe legyen.
Új személyzeti politika
A törvényalkotó – erõsen vitatható – logikája az volt, hogy a szervezeti kérdéseket összekapcsolta a legfelsõ állami vezetõk jogállásának kérdésével. Bár tartalmilag kevéssé indokolt, hogy kormánytagok, államtitkárok, szakállamtitkárok díjazását és felelõsségre vonásuk részletszabályait a törvényalkotó együtt tárgyalja a kormányzati szervezetrendszer átfogó reformjával, e sajátos logika önmagában még nem lenne baj. A probléma az, hogy emiatt marginálissá válik (nem jelenik meg) az átlátható, hatékony és modern központi közigazgatás eszméje, a minisztériumok alapfeladatainak korszerû újragondolása. Miközben a törvény kimerítõ részletességgel tárgyalja az új politikai és szakmai irányítási szinteket (hosszasan méltatva a jelenlegi fõosztályközpontú minisztériumi szervezet alkalmasságát), a központi közigazgatás világszerte tapasztalható megváltozott szerepérõl, új feladatairól egyetlen szó sem esik. A törvény összességében azt sugallja: a megnövelt személyi (politikai és szakmai) felelõsség önmagában elegendõ a magyar közigazgatás hatékonyságának növelésére, a szakmai munka színvonalának emelésére. Mintha egy „újfajta személyzeti politikával” orvosolni lehetne az állam drága, nem hatékony, túlságosan bürokratikus mûködését.
Policy making
A törvény érdekes paradoxona, hogy miközben túlhangsúlyozza a vezetõi személyi felelõsség kérdését, minisztériumi szinten hiányoznak belõle a minõség-menedzsment és a kormányzati szervezet modernizálásának általános elvei. Így például az új típusú minisztériumok kialakításának szükségessége, a civil társadalommal való viszony újragondolása, a decentralizált-deregulált elektronikus szolgáltató kormányzás eszméje, a minisztériumi hatósági, intézményirányítási funkciók megszüntetése. Vagyis éppen az hiányzik belõle, amilyennek az államot szeretnénk a jövõben látni. Sárközy Tamás szerint a korszerû minisztérium alapfeladata a „policy making”: részben a kormány stratégiájába beleillõ ágazati-stratégiai tervezés, részben szabályozás-jogszabályelõkészítés, valamint a civil szervezetekkel és az Európai Unióval való folyamatos együttmûködés. És semmi más. A minisztérium csak kivételes esetben, törvény felhatalmazása alapján végezhet hatósági tevékenységet és intézményirányítást. Ám ezekrõl az alapfeladatokról az új törvény egyetlen szót sem ejt.
II. József
Talán nem véletlen, hogy miért nem: a korszerû követelményeknek megfelelõ minisztériumi feladatok újragondolása a status quo-t veszélyezteti - ennek megváltoztatása a jelenlegi minisztériumi apparátusnak nem érdeke. Az alapfeladatok követelménnyé tétele ugyanis azt jelentené számukra, hogy számos hierarchikus hatalmat adó tevékenység, munkakör megszûnhet (így is megszûnik, csak lassabban). Ugyanakkor teljesen nyilvánvaló: a szükségszerû dereguláció elõbb-utóbb elkerülhetetlen. A hatósági jogköröket részben a minisztériumoknak alárendelt hatóságoknak célszerû leadni, részben a területi közigazgatásnak, önkormányzatoknak, részben a köztestületeknek (kamaráknak), részben a dekoncentrált szerveknek. A minisztériumok kiterjedt háttérintézményi hálózata sem kerülheti el a megrostálást, a pénzosztogató funkciók eltörlését. Kérdés, hogy a következõ napokra ígért törvényjavaslatokban hogyan fognak megjelenni ezek az egymással összefüggõ témák. Ha a tárcasovinizmusukat féltékenyen õrzõ minisztériumi apparátusok egyenként kirostálják az érdekeiket veszélyeztetõ elemeket a javaslatokból, akkor a reform évekre lelassulhat. Akkor tényleg nincs más hátra, mint felülrõl, személyzeti politikával megtámogatva végigvinni az átalakítást. Ez alighanem sokkal nagyobb fájdalommal fog járni.
