Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az Európai Bírósághoz egy bizonyos Ole Andersen vitte az ügyet, aki a Region Syddanmark alkalmazásában állt 1979-től 2006-ig. Az elbocsátás idején 63 éves volt, még nem szándékozott nyugdíjba vonulni, hanem álláskeresőként regisztráltatta magát és kérte a munkaadói felmondás esetén járó végkielégítést. A kérelmét azzal az indokkal utasította el volt munkaadója, a régiós adminisztráció, hogy nyugdíjra jogosult. Az Ole Andersen nevében eljáró szakszervezet ezt követően keresetet indított a Vestre Landsreten (Nyugat-dániai Fellebbviteli Bíróság). Arra hivatkozott a szakszervezet, hogy az ügy mögött lévő jogszabály a 2000/78/EK irányelv által tiltott, életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetéshez vezet. Miután itt nem járt sikerrel, az Európai Bírósághoz fordult.
Az Európai Bíróság ítéletében először is megállapította, hogy a szóban forgó szabályozás közvetlen, életkoron alapuló eltérő bánásmódot alkalmaz. Ugyanis kizárólag azzal az indokkal fosztja meg a munkavállalók bizonyos csoportját a munkáltatói felmondás esetén járó végkielégítéstől, hogy öregségi nyugdíjra jogosultak. Ezt követően a bíróság az említett eltérő bánásmód igazolhatóságát vizsgálta meg.
A munkáltatói felmondás esetén járó végkielégítés célja az ugyanazon munkáltatónál hosszú ideje munkaviszonyban álló munkavállalók újbóli munkába állásának megkönnyítése. A dán korlátozás azon az elgondoláson alapul, miszerint az öregségi nyugdíjra jogosult személyek általában a munkaerőpiac elhagyása mellett szoktak dönteni. Ez a korlátozás biztosítja, hogy a hosszabb idejű munkaviszonnyal rendelkező alkalmazottak ne vehessék igénybe a végkielégítést az öregségi nyugdíjjal együtt. A cégnél jelentős idejű munkaviszonnyal rendelkező munkavállalók védelme és az ő szakmai reintegrációjuk elősegítése - ami a végkielégítés célja - a foglalkoztatás- és munkaerő-piaci politika törvényes céljai. Az intézkedést tehát fő szabály szerint a nemzeti jog keretén belül, objektív és ésszerű módon igazoltnak kell tekinteni.
Arra a kérdésre, hogy a szóban forgó korlátozás arányban áll-e ezekkel a célokkal, a bíróság a következő választ adta: attól, hogy kizárja a munkáltatói felmondás esetén járó végkielégítésből azokat a munkavállalókat, akik a munkáltatójuk által fizetett öregségi nyugdíjban fognak részesülni, az még nem egyértelműen alkalmatlan az említett célok elérésére. Ugyanakkor a bíróság szerint ez a korlátozás túllépi az ahhoz szükséges mértéket, amely az említett célok eléréséhez szükséges.
A korlátozásnak az a hatása, hogy nem csupán azokat a munkavállalókat zárja ki a végkielégítésből, akik a munkáltatójuktól ténylegesen öregségi nyugdíjban fognak részesülni, hanem mindazon munkavállalókat is, akik csupán e nyugdíjra jogosultak, de szakmai pályafutásukat tovább szeretnék folytatni. Az említett szabályozás - azáltal, hogy nem teszi lehetővé a végkielégítés megfizetését azon munkavállalók számára, akik bár a munkáltatójuk által fizetett öregségi nyugdíjra jogosultak, ugyanakkor átmenetileg lemondanak e nyugdíjról azért, hogy szakmai pályafutásukat tovább folytathassák - túllépi az e rendelkezés által kitűzött szociálpolitikai célok eléréséhez szükséges mértéket és nem igazolható - fejeződik be az ítélet.
