Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Fővárosi Bíróság által is megerősített GVH-határozatban bizonyítást nyert, hogy a Magyar Tojóhibrid-tenyésztők és Tojástermelők Szövetsége berkein belül úgynevezett árbizottság működött, amely döntéseiben rendszeresen közölte a tagokkal, hogy milyen árak betartását ajánlja, illetve a termelési ár mely szintre emelését javasolja. Az árverseny ily módon történő csökkentése merőben ellentétes a fogyasztói érdekek által megkívánt versenypiaci ár követelményével, s abból nyilvánvalóan csak a kartellező vállalkozások profitálnak.
Elvárható-e, hogy az agráriumban ugyanúgy érvényesüljenek a versenyjogi szabályok, mint más gazdasági ágazatokban? Hiszen - szólhat az érvelés - a mezőgazdasági termelés előre nehezen kalkulálható kockázatnak kitett, a felvásárlókkal szemben alapvetően gyenge érdekérvényesítési képességgel rendelkező ágazat, ahol jellemzően sok, a piachoz képest kicsi termelő kínálja portékáját. Ezenkívül a kiskereskedelmi láncok fokozatos erősödése, a mezőgazdasági import növekedése, végső soron pedig a verseny erősödése egyre nagyobb nyomást gyakorol a termelőkre. Hogyan egyeztethetők tehát össze az agrárpolitikához és a torzulásmentes verseny biztosításához fűződő célok?
Tény, hogy a verseny sokszor terhes a vállalkozások számára. Racionalizálásra, a költségek visszafogására, adott esetben akár teljes mértékű szerkezetváltásra kényszerít. Hosszú távon azonban mindenképpen pozitív eredményeket jelent: a magas fokú termelési hatékonyság, a rugalmasság és a folyamatos "ugrásra kész" állapot nemcsak magának a vállalkozásnak, hanem a gazdaság egészének is növeli versenyképességét. Nem utolsósorban pedig létrehozza a közgazdaságtan által fogyasztói jólétnek nevezett, igencsak kézzelfogható jelenséget: a verseny ugyanis alacsony árakat, szélesebb skálájú és jobb minőségű termékeket és szolgáltatásokat indukál, amelyet már maga a fogyasztó is élvezhet. S éppen ez az a pont, amely rávilágít arra, hogy a versenyjog következetes érvényre juttatása - például a kartelltilalom által - igenis hozzájárulhat a mezőgazdaság uniós jogban meghatározott s így Magyarországon is érvényes céljaihoz. Ez utóbbiak közé tartozik - egyebek mellett - a fogyasztók ellátása "elfogadható ár" ellenében, a mezőgazdasági termelékenység növelése és a piacok stabilitása. A mezőgazdaságban azonban - annak jellegzetességei miatt - hiba lenne kizárólag a piac mindenhatóságában hinni. Ahhoz, hogy a mezőgazdasági és a versenyjogi politika céljai sikeresen megférjenek egymás mellett, a magán- és a közszférának is hozzá kell tennie egyet s mást. Kezdjük a magánszférával! Általában nem támaszt versenyjogi aggályt, ha az agráriumban tevékenykedők termelési eszközöket (például gépeket) osztanak meg egymással, termelési, értékesítési, beszerzési együttműködéseket hoznak létre, különféle specializációkat fejlesztenek ki vagy éppen átfogó marketingstratégiákat dolgoznak ki. Az árakban való megegyezés, illetve a piac versenytársak közötti felosztása viszont minden esetben jogellenes, s tetemes bírságot von maga után.
Ami a közszférát illeti, a (verseny)jogalkotó az ágazat sikeréhez úgy tud hozzájárulni, hogy olyan szabályokat hoz, amelyek teret engednek az empirikus közgazdaságtani módszerek által alátámasztott jogalkalmazásnak. Olyan versenyfelügyeleti határozatokra van ugyanis szükség, amelyek közgazdaságilag is kellően indokoltak, s amelyeket így az üzleti szféra is jobban elfogad. Példaként szolgál ennek lehetőségére a versenytörvénynek az a rendelkezése, amelynek értelmében az az egyébként versenykorlátozó megállapodás, amely fel tud mutatni össztársadalmi szempontból előremutató elemeket (műszaki innováció, versenyképesség javítása), a fogyasztók javára is szolgál, nem tartalmaz indokolatlan versenykorlátozást és nem zárja ki teljesen a versenyt, mentesül a versenykorlátozó megállapodás tilalma alól.
Az államtól elvárható továbbá, hogy szabályozásával ne avatkozzon be túlságosan a piaci folyamatokba, másrészt viszont ösztönző politikát folytasson. A túlzott mértékű állami szabályozás negatív következményének illusztrálására jó példa a beszerzési ár alatti értékesítés tilalmának jogszabályi rögzítése. Több ország azért alkotott ilyen szabályt, hogy megvédje a mezőgazdasági vállalkozásokat. A párizsi székhelyű Gazdasági és Együttműködési Szervezet (OECD) egyik közelmúltbeli jelentése rámutat: azok az országok - így például Franciaország -, amelyek így döntöttek, nemcsak áremelkedéssel szembesültek, hanem ez a tényező hozzájárult egyes makrogazdasági mutatóik romlásához és munkanélküliségi rátájuk növekedéséhez is. Ellenben ott, ahol nem alkalmazták ezt a szabályt, a kiskereskedők közötti erős verseny hatékonyságra ösztönözte az ágazat szereplőit, így a kis- és középméretű beszállítókat is. Szükséges továbbá, hogy az állam segítse elő az agráriumban tevékenykedő kis- és középvállalkozások önszerveződését, biztosítson részükre innovációs hozzájárulást, testre szabott finanszírozási és hitellehetőségeket, rendszeres képzést, infrastrukturális támogatást, s mozdítsa elő speciális biztosítási konstrukciók kidolgozását. Ezáltal ugyanis az állam tevékenyen hozzájárulhat ahhoz, hogy a mezőgazdasági vállalkozások hatékonyabbá váljanak. Számos nemzetközi példa bizonyítja, hogy a versenyjogi szabályok következetes érvényre juttatása növeli a fogyasztói jólétet, s már középtávon is kedvező hatással van a gazdaság egészének versenyképességére, a gazdasági növekedésre és a foglalkoztatásra. Ezek alapján megállapítható, hogy a versenypolitika és a mezőgazdasági politika célkitűzései egy irányba mutatnak. Ahhoz azonban, hogy a lehető legjobb eredményt kapjuk, elengedhetetlen, hogy az egyes szereplők - az állam, a vállalkozások és a versenyhatóság - tennivalóikat illetően határozottak legyenek azok megvalósításában. Így a két dudás - a mezőgazdasági és a versenypolitika - egymásra hangolva zenélhet egy csárdában!
