Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Világszerte egyre komolyabb problémát jelent az elöregedő számítógépek és egyéb berendezések környezetbarát elhelyezése. Évente több száz millió olyan eszközt dobnak a szemétbe - a turmixgéptől kezdve a számítógépig -, amely villamos árammal működött, ez az elektrohulladék. Sajátságos összetételük miatt - különböző fémek és műanyag kombinációja - nehéz ezeket újrahasznosítani, ugyanakkor számos olyan komponenst tartalmaznak, amelyek miatt veszélyes hulladéknak számítanak. Országonként és kontinensenként változik, miként oldják meg ezen tárgyak szemét utáni életét. Egyre több cég vállalja az elektrohulladék visszavételét és szakszerű kezelését. Amerikában a háztartásokból kidobott számítógépek egyelőre egyszerű hulladéknak számítanak, a cégeket és intézményeket azonban kötelezik a veszélyes hulladékok megfelelő elhelyezésére. Az USA-ban szokás az is, hogy a megunt de még használható gépeket a harmadik világba viszik, ahol előbb-utóbb mégiscsak a szemétbe kerülnek. Az Európai Unió egy éve fogadta el az elektronikai és elektromos berendezések hulladékkezeléséről rendelkező direktívát, ami az elkülönített gyűjtést és újrahasznosítást célozza meg. Európában az elektronikai szemét jelenleg a háztartási hulladék 4 százalékát teszi ki, azonban mennyisége ötévente 16-28 százalékkal növekszik: háromszor olyan gyorsan, mint a háztartási hulladéké. Az uniós tervezet szerint a gyártók és importőrök kötelesek lesznek visszavenni a használt termékeket. Ráadásul a hulladék begyűjtésének, szétválogatásának és szakszerű megsemmisítésének, illetve újrahasznosításának költségeit az érintett vállalatok fogják viselni. A program megvalósítása ugyanakkor több akadályba ütközik. Az egyik legnagyobb problémát a márkajelzés nélküli készülékek jelentik, illetve azok, amelyek gyártója vagy importőre időközben megszűnt. Főleg Kelet-Európában kapható számos kétes eredetű elektromos készülék, amelyek elsősorban olcsóságuk miatt közkedveltek, ám meghibásodásuk esetén általában sem a gyártó, sem a forgalmazó nem lelhető fel, így igen könnyen a szemétbe kerülnek. Az uniós tervezet ezért a piacon lévő gyártók „kollektív felelősségének” elvét tartalmazza. Ugyanakkor ez a tisztességes gyártókra túl nagy terhet róhat, hiszen az elektrohulladékok megfelelő kezelése drága mulatság. Egy mosógép elszállítása és feldolgozása körülbelül nyolc, egy televízióé tíz, egy hűtőszekrényé pedig tizenöt euróba kerül.
Az elektrohulladékok kezelésében egyre nagyobb szerepet vállalnak a gyártók. A számítógépcégek az utóbbi években sorra jelentették be újrahasznosítási akcióikat, amelyek során bármilyen márkájú öreg hardver átvételét vállalják, igaz, némi készpénz ellenében. Az IBM ügynökei 30 dollár fejében bármilyen márkájú számítástechnikai terméket bevesznek. A Dell által indított Dell Exchange program résztvevői új gépre cserélhetik, eladhatják vagy jótékony célra adományozhatják öreg számítógépeiket - az persze más kérdés, hogy az adományok végül hol kötnek ki. A Hewlett-Packard szintén visszaveszi újrahasznosításra az öreg, bármilyen márkájú számítógépeket - darabonként 14 dollárért. A HP saját gépeit már korábban is visszavette környezetbarát megsemmisítés vagy újrahasznosítás céljából. A japán Fujitsu Európában és Észak-Amerikában is be kíván szállni a személyi számítógépek újrahasznosításába. A vállalat a Siemensszel közösen alapított céget, amely öt németországi bontóüzemet működtet. További hálózatokat terveznek Nagy-Britanniában, Franciaországban, illetve Skandináviában. Bár Magyarországon még nem ilyen szervezett a rendszer, azért jó példák akadnak. Itthon részben a termékdíjrendszer biztosítja a veszélyes hulladékok felhasználásának költségeit. Ennek keretében, például a hűtőgépek termékdíjából befolyt összegek felhasználásával, jelentős kapacitású bontó- és újrahasznosító telepet üzemeltet az Electrolux. Sajnos az akkumulátorok esetében még nem ilyen rózsás a helyzet, de a kezdeti lépéseket már itt is megtették.
