Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Két esetben az információ technikai értelemben vett tárolása jogilag információtovábbításnak minősül, és kiterjed rá a felelősség alóli mentesség. Akkor van helye ennek a minősítésnek, amikor a tárolás az adattovábbítási folyamat technikailag indokolt része. Az információ továbbítása minden esetben szükségessé teheti annak átmeneti, rövid idejű tárolását, ami automatikusan, a szolgáltató beavatkozása nélkül történik. Mivel ez gyakorlatilag nem biztosít lehetőséget a szolgáltatónak a tartalom befolyásolására, ésszerűtlen lenne a technikailag egységes adattovábbítási folyamat elemeit jogilag eltérően értékelni. Nincs alapja a mentességnek, ha a tárolás – például időtartamánál fogva – már nem az adattovábbítási folyamat elengedhetetlen része [8. § (2) bek.].
Az információ közbenső tárolása akkor sem alapozza meg a szolgáltató felelősségre vonását, ha az nem szigorúan véve az adattovábbításhoz nem elengedhetetlen, de „az alapvetően a más igénybe vevők kezdeményezésére történő információtovábbítás hatékonyabbá tételét szolgálja” [9. §]. A hálózati forgalom zavartalansága szükségessé teszi átmeneti tárolók, ún. proxy-cache szerverek, gyorsítótárolók üzemeltetését. Amikor a felhasználó egy távoli számítógépen tárolt információt kér le, az a gépére közvetlenül a távoli gépről töltődik le, és azt ezzel egyidejűleg a proxy-cache szerver eltárolja; ha később egy másik felhasználó kéri ugyanezt az információt, az már nem a távoli gépről, hanem a proxy-tárolóról töltődik le. Mivel ebben az esetben hosszabb idejű, a tartalom módosításának nagyobb veszélyét hordozó tárolásról van szó, a felelősség alóli mentességet szigorúbb feltételekhez kell kötni. A proxy-szerveren hozzáférhetővé tett információkat a szolgáltató nem befolyásolhatja, a hozzáférés folyamatába nem avatkozhat be, de a caching-szolgáltatással való visszaélés elkerülése végett meg kell akadályoznia a hozzáférést a proxy-szerveren tárolt olyan információhoz, amely az eredeti helyén már nem érhető el, vagy amelynek jogellenességét a bíróság vagy más hatóság megállapította [9. § a), b) és e) pont]. A tárolás időtartamának és más technikai jellemzőinek meg kell felelniük „a széleskörűen elismert és alkalmazott” gyakorlatnak [9. § c) pont]. A caching-szolgáltatónak továbbá tiszteletben kell tartania a tartalomszolgáltatónak az információ felhasználásával kapcsolatos, jogszerű adatgyűjtéshez fűződő érdekét [9. § d) pont].
Az idegen tartalmat saját szerverén tároló szolgáltató felelősségi helyzetét egyrészt az határozza meg, hogy technikailag és jogilag ő rendelkezik a tárolóhely felett, tehát – ahogyan a törvény indokolása is kiemeli – „közvetlenül tehet intézkedést a jogellenes tartalmú információ eltávolítására, illetve az ahhoz való hozzáférés letiltására”, másrészt viszont az információknak a szerveren tárolt hatalmas mennyisége és gyors cserélődése miatt a jogellenes tartalmak kiszűrése gyakorlatilag lehetetlen. E kettősség figyelembevételével felelőssé tehető a szolgáltató az általa ismert jogellenes információ el nem távolításáért, de nem tehető felelőssé a jogellenes információ fel nem fedezéséért. Ennek megfelelően – az irányelvben megfogalmazott modell szerint – meghatározott feltételek teljesülése esetén mentesül a felelősség alól az a szolgáltató, amely „az igénybe vevő által biztosított információt tárolja” [10. §].
A mentesség egyik feltétele a jogellenes információról való tudomás hiánya. A törvény szabályai erre vonatkozóan szigorúbbak az irányelvben foglaltaknál. Az irányelv egyrészt kifejezetten „tényleges tudomás”-ról beszél, ezzel hangsúlyozva, hogy a felelősséget nem alapozhatja meg a jogellenes tartalmak létezésének gondatlan nem tudása, a tárolt tartalmak ellenőrzésének elmulasztása. Másrészt – vitatható módon – nem elégszik meg az információra vonatkozó tudomással, hanem a jogszerűtlenségről való tudomást is a felelősség feltételéül szabja. A jogellenesség megállapítása nem a szolgáltató, hanem a bíróság feladata, a jogellenesség gyanúja nélkül viszont a szolgáltatónak nem lenne jogalapja arra, hogy a tartalom szerzőjével szemben fellépjen; a jogellenesség kérdésében való tévedésre hivatkozás lehetősége jelentősen megkönnyíti a visszaéléseket. A magyar törvény a 10. § a) pontjában szintén a jogellenességről való tudomáshoz köti a helytállást, ezt a rendelkezést azonban a 10. § b) pontja azonnal fölöslegessé is teszi. Ez utóbbi rendelkezés ugyanis – minden jogsértésre kiterjesztve az irányelvnek a kártérítési igények vonatkozásában érvényesülő szabályát – az olyan tényről vagy körülményről való tudomással is megelégszik, „amely valószínűsítené, hogy az információval kapcsolatos magatartás jogellenes vagy arról, hogy az információ bárkinek a jogát vagy jogos érdekét sérti”.
A szolgáltató mentesülésének másik feltétele, hogy amint a jogellenes magatartásról és információról, illetve a jogsértést valószínűsítő körülményről tudomást szerez, „haladéktalanul intézkedik az információ eltávolításáról vagy a hozzáférést nem biztosítja” [10. § c) pont]. A hozzáférés megakadályozása során is úgy kell azonban eljárnia, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható – a törvény ezzel nyitva hagyja a szolgáltató számára azt a lehetőséget, hogy egy szolgáltatás zárolásával szemben például az intézkedéssel járó ráfordításoknak az elvárhatóságot meghaladó mértékére hivatkozzon. A szemben álló érdekek, a veszély mértéke és elhárításának valószínűsége alapján a szolgáltatótól általában elvárható az a magatartás, amelynek eredménye arányos a megtételéhez szükséges ráfordítással.
A magyar szabályozás az irányelv hiányosságát pótolja a keresőszolgáltatásokhoz kapcsolódó felelősségi szabályok nevesített rendezésével. Mivel a szolgáltató elvileg nem befolyásolja a keresőprogram eredményét, indokolható lenne az az álláspont is, amely szerint a keresőszolgáltatás mint egyszerű adatátvitel szabályozandó. A törvényalkotó azonban – a törvényszakasz indokolása alapján is – tágan értelmezi a keresőszolgáltatás fogalmát, általánosságban az „információk megtalálását elősegítő segédeszközöket” sorolva ebbe a körbe – a hagyományos keresőprogramok mellett ide tartozhatnak a szerkesztett portálok is. Nem biztos, hogy helyes ennyire különböző szolgáltatásokat egy csoportba sorolni. A szabályozás kiindulópontja az, hogy a szolgáltató számára a jogellenes tartalomhoz való hozzáférés megakadályozása technikailag lehetséges. Ennek megfelelően a szolgáltató felelőssége megegyezik a saját szerveren tárolt idegen tartalomért viselt felelősséggel, csak az ismert és ennek ellenére hozzáférhetővé tett jogsértő tartalom esetén áll fenn.
Bár a korábbi törvénytervezetekben még szerepelt a kérdés, az elektronikus kereskedelemről szóló törvény – ahogyan az irányelv sem – nem rendezi a hiperlinkekért viselt felelősséget. A hivatkozások eltérő technikai megvalósítása eltérő jogi megítélést eredményezhet. Az olyan megoldások alkalmazásával, mint a frame-set és az inline-link, – mivel a felhasználó számára az oldal és a hiperlink egységes tartalomként jelenik meg – a hivatkozás akár saját tartalomnak is minősülhet. Mivel a közvetlenül meghivatkozott linkhez való hozzáférés egyszerűen megszüntethető, és ezzel lényegében fennáll a rendelkezés lehetősége, indokolható a saját szerveren tárolt idegen tartalomra vonatkozó szabályozás alkalmazása is. Elfogadható azonban az ezzel ellentétes álláspont is, amely szerint a link csak megkönnyíti más honlap elérését, ezért az egyszerű adatátvitel szabályait kell rá alkalmazni – amennyiben a szolgáltatás csak a másik oldal URL-jét tartalmazná, fel sem merülne a szigorúbb szabályozás lehetősége. Az általános szabályozás helyett szerencsésebbnek tűnik az eredeti tartalom és a link viszonya alapján a hiperlink minősítését minden vitás esetben a bíróságra hagyni.
A felelősségi szabályok önmagukban is kiszámíthatóbbá teszik a szolgáltatók jogi helyzetét. Szükség van azonban olyan eljárási jellegű szabályokra, amelyek minden esetben biztosítják a jogérvényesítés lehetőségét. Az irányelv komoly hiányossága, hogy nem védi a szolgáltatót a tartalom közzétevőjével szemben, aki vitathatja az információ jogellenességét és ezzel a törlés vagy a zárolás jogosságát. A szolgáltatók védelme az amerikai Digital Millennium Copyright Actben, a szerzői jogra vonatkozóan kidolgozott „notice and take down” eljárással válhat teljessé. Valószínűleg a tartalomszabályozástól való félelem az oka annak, hogy míg a törvény parlamenti javaslatában minden jogsértés esetén helye volt az értesítési-eltávolítási eljárásnak, az elfogadott törvény azt már csak a szerzői jogi jogsértések esetén írja elő. Indokolatlannak tartom ezt a szűkítést, mivel az eljárás a szolgáltató védelme mellett hatékony érdekérvényesítési lehetőséget jelent a sérelmet szenvedett fél számára is, és megfelelő garanciákat tartalmaz a jogsértőnek tartott tartalom közzétevőjének is. Az eljárás a feleknek lehetővé teszi a viták egymás közötti, bíróságon kívüli, gyors rendezését, de természetesen nyitva hagyja a bírósági utat is. A szerzői jogi jogsértések mellett az eljárás megfelelő biztosítékokat tartalmaz más – akár személyiségi jogi, akár közösségi érdekeket érintő – viták rendezéséhez is, anélkül, hogy magát a hálózati tartalmat szabályozná.
A törvényben szabályozott eljárást az kezdeményezheti, „akinek a szerzői jogi törvény által védett szerzői művén, előadásán, hangfelvételén, műsorán, audiovizuális művén, adatbázisán fennálló jogát a szolgáltató által hozzáférhetővé tett információ sérti” [13. § (1) bek.]. Az eljárásra jogosult és a szolgáltató az eljárás részletes szabályainak rögzítése végett szerződést köthet az értesítési-eltávolítási eljárás alkalmazásáról, amelyben a törvénytől nem térhetnek el, de a törvényben nem rendezett kérdésekben megállapodhatnak [13. § (11) bek.].
Az eljárás a szolgáltatóhoz intézett, meghatározott tartalmi és alaki előírásoknak megfelelő értesítéssel indul [13. § (1)–(3) bek.]. A szolgáltató a törvényi kellékekkel ellátott értesítés átvételétől számított 12 órán belül mérlegelés nélkül „köteles intézkedni az értesítésben megjelölt információhoz való hozzáférés nem biztosítása vagy az információ eltávolítása iránt” [13. § (4) bek.]. Nincs helye az eltávolításnak „ugyanazon információ vonatkozásában ugyanazon jogosult” ismételt értesítése alapján [13. § (5) bek.]. Annak érdekében, hogy az ellenérdekelt is élhessen jogaival, a törvény a szolgáltatót kötelezi az ellenérdekelt tájékoztatására. Igaz, hogy a szolgáltató a birtokában lévő adatok alapján nagyobb valószínűséggel éri el a jogsértő felet, mint a sértett, de így sem biztos, hogy minden felhasználót tájékoztatni lehet. A tájékoztatást szolgálja az a szabály is, amely szerint az információhoz való hozzáférés megakadályozásával egyidejűleg a szolgáltató köteles feltüntetni, hogy az eltávolítás milyen jogosult jogsértést állító értesítése alapján történt – kérdés, hogy egy honlap törlése esetén például hogyan értelmezhető a „feltüntetés” [13. § (4) bek.].
A tájékoztatás átvételétől számított 8 napon belül az információ közzétevője – az értesítéshez hasonló követelményeknek megfelelő – kifogással élhet. A szolgáltató a kifogás átvételekor haladéktalanul köteles az érintett információt újra hozzáférhetővé tenni, és erről a jogosultat a kifogás megküldésével értesíteni [13. § (6)–(7) bek.]. Amennyiben a tartalom közzétevője a jogsértést elismeri, illetve kifogást nem vagy nem a törvényes feltételek szerint terjeszt elő, „a szolgáltató az információhoz való hozzáférés nem biztosításának, illetve az információ eltávolításának hatályát köteles fenntartani”, és ezzel az eljárás véget ér [13. § (8) bek.].
Az értesítési-eltávolítási eljárás a szolgáltató számára azzal biztosít egyértelmű jogi helyzetet, hogy nem ruház rá semmilyen döntési jogot és kötelezettséget; a hozzá érkező, az előírt feltételeknek megfelelő iratok alapján eleget tehet törvényi kötelezettségeinek. A szolgáltató nem avatkozik be az eljárás menetébe, vele szemben semmilyen fellépésnek nincs helye. Amennyiben az információhoz való hozzáférés megakadályozása során a törvényben foglaltaknak megfelelően és jóhiszeműen jár el, az információ eltávolításának vagy az ahhoz való hozzáférés nem biztosításának eredményes végrehajtásáért sem felelős [13. § (12) bek.].
Amennyiben az eljárás első, egyeztető szakasza nem jár sikerrel, és a sérelmet szenvedett a jogsértéssel kapcsolatos álláspontját a sérelmezett tartalom újbóli hozzáférhetővé tétele után is fenntartja, igényét a továbbiakban bírósági úton érvényesítheti. Ha a törvényben meghatározott határidőn belül bírósághoz fordul és az eljárás megkezdését kezdeményező beadványának másolatát a szolgáltatónak megküldi, a szolgáltató a sérelmezett információhoz való hozzáférést "ismételten nem biztosítja, illetve az információt ismételten eltávolítja", és erről az információ közzétevőjét egyidejűleg értesíti. A jogerős érdemi határozatokról a sérelmet szenvedett a szolgáltatót köteles haladéktalanul értesíteni. Ha az érdemi határozat a tartalom közzétevője javára rendelkezik, a szolgáltató haladéktalanul köteles az érintett információt ismételten hozzáférhetővé tenni, egyébként a hozzáférés megakadályozására irányuló intézkedés hatálya fennmarad [13. § (9)–(10) bek.].
A törvényből teljes egészében hiányzik az irányelvnek az a törekvése, hogy megteremtse a hatékony, az állami szabályozást kiegészítő önszabályozás kereteit. Az irányelv a magatartási kódexek megalkotásának előmozdításával, valamint a hálózati közösség és az állami szervek együttműködési feltételeinek kialakításával a különböző érdekeket figyelembe vevő, az előírások kikényszeríthetőségét garantáló, és a hálózati viszonyok globális jellegéhez igazodó környezet alapjait jelenti. Az európai megoldások átvétele segíti – segítené – a hálózati viszonyok magyarországi fejlődését is. Az önszabályozással kapcsolatos rendelkezések hiánya, csakúgy, mint a felelősségi szabályok több tekintetben hiányos és rosszul differenciált átültetése valószínűleg elsősorban annak a rossz hangulatnak köszönhető, amit az Országos Rádió és Televízió Testület kéretlen szabályozási törekvései okoztak. A tartalomszabályozástól való indokolatlan „félelem” miatt a törvényhozó sajnos sokszor megelégedett a részmegoldásokkal.
Dr. Polyák Gábor
