Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A törvény a hálózati viszonyokat a szolgáltatások felől közelíti, ennek megfelelően magukat a szolgáltatókat nem kategorizálja, lehetséges típusaikról példálózó felsorolást sem tartalmaz. A szolgáltató – akár egyidejűleg is – több különböző típusú szolgáltatást nyújthat, jogállása szolgáltatásonként eltérően alakul. Szolgáltatónak minősül minden természetes személy, jogi személy, illetve jogi személyiség nélküli szervezet, aki/amely az információs társadalommal összefüggő szolgáltatást nyújt. Információs társadalommal összefüggő szolgáltatások az elektronikus úton, távollévők részére nyújtott szolgáltatások, amelyek igénybevételét a szolgáltatás igénybevevője egyedileg kezdeményezi [2. § f) pont]. A fogalom a – korábban is végzett – tevékenységek széles körét fogja át, amelyeket csak a speciális feltételek teljesülése tesz információs társadalommal összefüggő szolgáltatássá. Egyéni kezdeményezésre van szükség tipikusan az ún. lekérhető szolgáltatások esetében, mint amilyen egy internetes szolgáltatás vagy egy video-on-demand szolgáltatás; ez a feltétel egyértelműen kizárja a törvény hatálya alól az ún. elosztott szolgáltatásokat, amelyek közé elsősorban a hagyományos rádiós és televíziós szolgáltatások tartoznak. A szolgáltatások nem kötődnek egyetlen technológiához, mivel az elektronikus adatfeldolgozást, -tárolást, illetőleg -továbbítást végző vezetékes, rádiótechnikai, optikai vagy más elektromágneses eszközök minden alkalmazása elektronikus útnak minősül [2. § b) pont].
A törvény hatálya főszabály szerint kiterjed mind az ellenszolgáltatás fejében, mind az ellenszolgáltatás nélkül nyújtott szolgáltatásokra. A jogalkotó az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások köréből kizárta azonban azokat az ingyenes szolgáltatásokat, amelyek a szolgáltató, illetve az igénybevevő részéről „az Alkotmány által biztosított véleményszabadság gyakorlásának körébe tartoznak” [2. § f) pont]. A törvényalkotó döntése mellett szól, hogy az irányelv is csak az ellenszolgáltatás fejében nyújtott szolgáltatásokat szabályozza – ez azonban a Közösség korlátozott jogalkotási hatáskörére vezethető vissza. Ugyancsak a törvény hatályának korlátozását indokolja, hogy ezzel a jogalkotó nem ró fölösleges és kikényszeríthetetlen kötelezettséget például az egyéni honlapok működtetőire – személyes adataik kötelező feltüntetése alkotmányossági aggályokat is felvetne. A megszorítás azonban éppen azoknál a szolgáltatóknál zárja ki a felelősségi kedvezmények alkalmazását, amelyeket e kedvezmények leginkább érintenek. Nem lenne könnyű pontosan meghatározni, hogy a szolgáltatás mikor jelenti a véleményszabadság gyakorlását. A megkülönböztetés nagyon sajátos, alkotmányos aggályokat felvető helyzetet teremt: ha például a szolgáltató ellenszolgáltatás fejében biztosít tárolóhelyet az idegen honlapoknak, akkor mentesülhet a jogellenes tartalomhoz fűződő következmények alól, amennyiben ingyen teszi ugyanezt, a speciális feltételekre tekintet nélkül felelősségre vonható; az igénybevevő jogellenes kijelentéseiért az ingyenes beszélgetőfórum üzemeltetője ugyancsak felelősségre vonható. Indokolt tehát a differenciálás, de semmiképpen nem indokolt a felelősségi kedvezményekkel leginkább érintett szolgáltatók teljes kizárása a törvény hatálya alól. A törvényhozó a törvény megalkotása során – a viharos médiaállapotokra és az Országos Rádió és Televízió Testület internetszabályozási elképzeléseire tekintettel – nagyon vigyázott arra, hogy a tartalomszabályozásnak még a látszatát is elkerülje. A felelősségi viszonyok átfogó – minden jogágra és minden szolgáltatásra kiterjedő – rendezése azonban egyáltalán nem jelentett volna beavatkozást a hálózati tartalmakba, a túlzott óvatosság miatt viszont a felelősség legérzékenyebb területein továbbra sem sikerült megteremteni a kiszámíthatóságot.
A törvény nevesíti az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egy típusát, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatást. E típus megkülönböztető ismérve az áruk, illetőleg szolgáltatások üzletszerű értékesítésére, beszerzésére, cseréjére irányuló tevékenység. Mivel ezt a kategóriát a törvény egyetlen helyen alkalmazza (15. §), kiemelése nem tűnik feltétlenül szükségesnek.
A hálózati viszonyok másik szereplője az, aki a szolgáltatást igénybe veszi. Az igénybevevők (a továbbiakban felhasználó alatt mindig igénybevevőt értek) lehetséges körét a jogszabály természetesen nem korlátozza.
Az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások nyújtása nem kötött sajátos engedélyhez vagy nyilvántartásba vételhez. Mivel azonban a fogalom a szolgáltatások igen széles körét magában foglalja, amelyek közül sok nem csak mint „információs társadalommal összefüggő szolgáltatás” nyújtható, az engedélymentesség elve „nem érinti az információs társadalommal összefüggő szolgáltatást képező tevékenységre egyébként jogszabály által előírt minősítési, képesítési, engedélyezési vagy bejelentési kötelezettséget” (3. §). A törvény a fogyasztók, a felhasználók védelme érdekében minden szolgáltatóra viszonylag széles adatszolgáltatási kötelezettséget ró. Egyes adatok közzétételének megkövetelése túlzásnak tűnik (pld. tudományos vagy szakmai fokozat), és az érintett érdekekre is tekintettel indokolt lett volna különbséget tenni az ellenszolgáltatás fejében nyújtott és az ingyenes szolgáltatásokhoz kapcsolódó kötelezettség terjedelmére vonatkozóan.
Vitatható a törvény hatályának kiterjesztése a Magyar Köztársaság területéről nyújtott szolgáltatások mellett a Magyar Köztársaság területére irányuló szolgáltatásokra – ez a szabályozás ellentmond az irányelv rendelkezéseinek, és a magyar szabályok külföldi szolgáltatókra történő alkalmazása sokszor gyakorlatilag megoldhatatlan [1. § (1) bek.]. Tovább nehezíti a helyzetet a Magyar Köztársaság területére irányuló szolgáltatások körének meghatározása: ide tartozik „minden olyan szolgáltatás, melyről a használt nyelv, a pénznem és egyéb körülmények alapján valószínűsíthető, hogy magyarországi igénybevevők számára kívánják elérhetővé tenni” [2. § g) pont]. A magyar felhasználók igen gyakran látogatnak idegen nyelvű oldalakat, ráadásul a keresőprogramok sokszor lehetővé teszik az idegen nyelvű oldalak fordítását, és a pénznemek közti automatikus átváltás sem okoz nehézséget – a fogalom könnyen parttalanná válhat.
A szolgáltatók jogállásának leglényegesebb eleme az idegen tartalmakért viselt felelősség rendezése. Speciális felelősségi szabályok hiányában a szolgáltató helyzete bizonytalan, az általános felelősségi szabályok alapján előre nem kalkulálható. A sajátos szabályozás fő célja ezért a jogbiztonság megteremtése.
Az elektronikus kereskedelemről szóló törvény kifejezetten a szolgáltatók polgári jogi felelősségét szabályozza, az abban foglalt speciális rendelkezések az egyéb jogszabályban meghatározott jogkövetkezmények alkalmazását nem érintik [7. § (5) bek.]. Az irányelv ezzel szemben a felelősségről jogági szűkítés nélkül rendelkezik, az abban rögzített feltételek teljesülése esetén a szolgáltatót az idegen tartalmakkal okozott jogsérelem minden következménye alól mentesíti. Ezt a szabályozási modellt a német törvényalkotó dolgozta ki az információs és kommunikációs szolgáltatások keretfeltételeit szabályzó, 1997-ben elfogadott törvénycsomagban. A modell horizontális szabályozást valósít meg, azaz nem az egyes jogági felelősségi formákat módosítja, hanem a jogrendszer egészében érvényesülő szűrőfunkciót tölt be. Az irányelv – az általános szabályoknál kedvezőbb helyzetet teremtve – többletfeltételekhez köti az idegen tartalmat elérhetővé tevő szolgáltató felelősségre vonását. Először minden esetben vizsgálni kell, hogy az adott tényállásban teljesülnek-e a speciális szűrőfeltételek, és csak ezután vizsgálható, hogy a felelősségre vonás polgári jogi, büntetőjogi, vagy éppen közigazgatási jogi feltételei fennállnak-e. A horizontális modell a szolgáltatók számára a technikai sajátosságokat figyelembe vevő, kiszámítható jogi környezetet teremt. Egyértelmű megoldást nyújt akkor is, ha a jogellenes tartalom egyszerre valósít meg polgári jogilag és büntetőjogilag értékelhető jogsértést (pld. egy becsületet sértő kijelentés). Ha azonban a felelősségi kedvezmények nem a jogrendszer egészében érvényesülnek, a szolgáltató magatartása az előző esetben attól függően minősülhetne jogszerűnek vagy jogellenesnek, hogy polgári vagy büntető eljárás folyik ellene – ez nem felel meg a jogbiztonság követelményének.
A felelősségi kedvezmények nem a szolgáltató teljes tevékenységére, csak „a szolgáltatás során továbbított, tárolt vagy hozzáférhetővé tett, jogszabályba ütköző tartalmú információval okozott jogsérelemért, illetve kárért” való helytállásra vonatkoznak; nem érintik a szolgáltatás működésének rendellenességeiből, a szükséges biztonsági feltételek nem megfelelő teljesítéséből eredő károkért, adatvédelmi előírások megszegéséért fennálló helytállási kötelezettséget [7. § (1) bek.]. A törvény – ahogyan az irányelv is – az „információ” fogalmát a lehető legtágabb értelemben használja, beleértve minden digitalizálható tartalmat (így a szoftvereket is): információ bármely, elektronikus úton feldolgozható, tárolható, továbbítható adat, jel, kép tekintet nélkül arra, hogy annak tartalma jogi védelemben részesül-e [2. § e) pont].
A jogsértő tartalom közzétevője – a tartalomszolgáltató – saját jogellenes magatartása miatt a hálózaton is az általános szabályok szerint tartozik helytállni. A tartalomszolgáltató nem feltétlenül azonos a tartalom tényleges szerzőjével. A szolgáltató a saját érdekköréből származó tartalmakért felel; a szolgáltató sajátjaként minősül az a közvetített tartalom, amelynek szerzője „a szolgáltató megbízásából vagy utasításai alapján cselekszik” (12. §).
A törvény alapján idegen tartalom az, amelyet a szolgáltató továbbít, tárol vagy hozzáférhetővé tesz (a továbbiakban együtt: közvetít), tehát amely a saját érdekkörén kívül jön létre, de csak az ő közreműködésével válik ténylegesen elérhetővé. Az idegen tartalmat közvetítő szolgáltatónak a jogsértésekért viselt mögöttes felelőssége csak a közvetített tartalmak ellenőrzésének kötelezettségével együtt szabályozható. Ha a szolgáltató feltétlenül felelős az idegen tartalmakkal okozott jogsértésekért, akkor a közvetített tartalom folyamatos és teljes ellenőrzésére kényszerül; ha a törvényalkotó ellenőrzési kötelezettséget nem ír elő, akkor az idegen tartalomért viselt felelősség csak feltételes, az általánosnál szűkebb körű lehet. Sem az a szolgáltató, amely saját szerverén tesz hozzáférhetővé idegen tartalmakat, sem az, amely idegen szerveren tárolt információkhoz való hozzáférést biztosít, nem rendelkezik olyan technikai eszközökkel, amely a hatékony, megkerülhetetlen ellenőrzést lehetővé tenné. Az elért eredményekhez képest viszont minden ellenőrzési eszköz aránytalan beavatkozást jelentene a felhasználók magánszférájába és véleménynyilvánítási szabadságába – alkotmányosan nem indokolható, hogy a szolgáltatót bizonytalan célok elérése végett a felhasználók alapvető jogainak korlátozására hatalmazzuk fel. Ennek megfelelően mind a közösségi irányelv, mind a magyar törvény kifejezetten kimondja az ellenőrzési kötelezettség hiányát: a szolgáltató a közvetített információk tekintetében „nem köteles előzetesen és rendszeresen ellenőrizni az általa csak továbbított, tárolt, hozzáférhetővé tett információ tartalmát, továbbá nem köteles olyan tényeket vagy körülményeket keresni, melyek jogellenes tevékenység folytatására utalnak” [7. (4) bek.].
Az ellenőrzési kötelezettség hiányával összhangban az elektronikus kereskedelem irányelv szabályozási modellje az idegen tartalmat közvetítő szolgáltatókra vonatkozóan az általánosnál lényegesen kedvezőbb felelősségi szabályokat állapít meg. Az elektronikus kereskedelemről szóló törvény főszabályként az idegen tartalmakat közvetítő szolgáltató felelősségét is a polgári jog általános szabályai szerint rendeli értékelni [7. § (1) bek.]. Ezzel a megoldással a jogalkotó a kivételt teszi főszabállyá, a törvény indokolása szerint azért, hogy ösztönözze „a szolgáltatókat a jogellenes tartalmú információhoz való hozzáférés megakadályozásában való közreműködésre.” A szabályozás egésze a jogsértő idegen tartalmakra vonatkozóan az Európai Unió irányelvével összhangban biztosítja a felelősségi kedvezményeket, a szabályozás szerkezete mégis bizalmatlanságot sugall a szolgáltatókkal szemben. Az általánostól eltérő felelősségi szabályok érvényesülnek a törvény következő szakaszaiban (8–13. §) foglalt feltételek teljesülése esetén. Mivel az e szakaszokban meghatározott feltételek megfelelően egyértelműek és szigorúak, nem igazán indokolt az a megoldás, amely a kedvezmények igénybevételét azok teljesülésén túl az adott helyzetben általában elvárható magatartás tanúsításához köti. A rendelkezést a joggyakorlat a szolgáltatók számára kedvezően is értelmezheti: arra hivatkozva a bíróság mentesítheti a szolgáltatót az aránytalanul nagy terhet jelentő – pld. az információ törlésével kapcsolatban felmerülő – technikai intézkedések megtétele alól. Ugyancsak a gyakorlatra vár annak értelmezése, hogy a felelősségi kedvezmények ellenére mennyiben van lehetősége „a jogszabályba ütköző tartalmú információval jogaiban megsértett” jogosultnak „a jogsértésből fakadó igényei közül a jogsértés megelőzésével, illetve abbahagyásával kapcsolatos” követelések szolgáltatóval szembeni érvényesítésére. Elsősorban a megelőzés okozhat nehézségeket: a károsodás milyen fokú veszélye alapozhatja meg például a szolgáltatónak tartalomszűrő szoftverek telepítésére való kötelezését?
A legszélesebb kedvezmény azoknál a szolgáltatásoknál érvényesül, amelyek a szolgáltató számára egyáltalán nem biztosítanak lehetőséget a tartalom befolyásolására. Ennek megfelelően nem vonható felelősségre a szolgáltató az egyszerű adatátvitellel – az irányelv szerint „tiszta továbbközvetítéssel” – és a gyorsítótárak működtetésével – az irányelv szerint „caching”-gel – közvetített információkért.
Az egyszerű adatátvitel körébe azok a – lényegében távközlési jellegű – szolgáltatások tartoznak, amelyek megteremtik az információ továbbításának és elérésének lehetőségét, a felhasználók számára biztosítják a hozzáférést más szolgáltató szerverén tárolt tartalmakhoz. A közvetített információ fölött ezekben az esetekben a szolgáltató sem technikailag, sem jogilag nem rendelkezik. A törvény a szolgáltató azon tevékenységét minősíti egyszerű adatátvitelnek, amellyel egyrészt „az igénybevevő által biztosított információt távközlő hálózaton továbbítja”, másrészt „a távközlő hálózathoz hozzáférést biztosít” [8. § (1) bek.]. A mentesítés alapja, hogy ezekben az esetekben – a törvény indokolásának megfogalmazásában – „automatikus és passzív, technikai jellegű közreműködés” történik; a továbbközvetített információ hatékony szűrése, illetve az azonosított jogellenes tartalmak elérésének megakadályozása technikai és jogi nehézségekbe ütközik. A mentesség a szolgáltatót ennek megfelelően addig illeti meg, ameddig ténylegesen nem befolyásolja az adatáramlást, azaz nem ő kezdeményezi az információ továbbítását, illetve nem ő választja ki annak címzettjét és tartalmát [8. § (1) bek.].
Polyák Gábor
