Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A II. világháború után kiépült a szociális piacgazdaság rendszere, amely az állam aktív szerepvállalását is igényelte. A nyolcvanas évek végére világossá vált, hogy ezek a rendszerek valójában vagy súlyos finanszírozási válsággal küzdenek vagy ez hamarosan be fog következni. A megtermelt nemzeti jövedelem újraelosztása ugyanis rendkívüli mértékben megnőtt az elmúlt évtizedek során az Európai Unió országaiban, a közigazgatási kiadások felduzzadtak, miközben egyre kevesebb beruházást indukáltak.
A szociális juttatások átfogó rendszerét építették ki. Az életszínvonal, így a magánfogyasztás és a megtakarítások a háború utáni évtizedekben egyaránt növekedtek az Unió tagállamaiban. Azonban a nyolcvanas-kilencvenes években megtorpant növekedés hatására a jóléti juttatási rendszerek sorra felülvizsgálatra szorultak. A nyugdíjak meghatározott reálértéken tartása a piac stabilitásának elengedhetetlen feltétele az öregedő társadalmakban. Az OECD 24 országra kiterjedő demográfiai vizsgálata már 1985-ben megállapította – azóta is érvényesen – hogy a szervezet országaiban fokozatosan csökken a születések száma, ugyanakkor a felnőtt lakosság élettartama hosszabbodik. A kérdés, hogy hogyan lehet majd finanszírozni az áremelkedés és a népesség öregedése folytán robbanásszerűen növekvő társadalombiztosítási kiadásokat, egyre aktuálisabb.
Az állami szerepvállalás döntően tehát az egészségügyre, oktatásra és a „közinfrastruktúrára" kezd koncentrálódni, mivel ez elengedhetetlen kiadás a társadalom fenntartása érdekében. Az állami költségvetések Luxemburg kivételével deficitesek, tartós strukturális hiányok alakultak ki az államháztartásokban, valamint óriási állami adósságállomány halmozódott fel, amely végül megnehezítette, egyes területeken ellehetetlenítette a jóléti kiadások finanszírozását. A gazdasági növekedés érdekében az Unió tagállamaiban napirendre került az adók és társadalombiztosítási járulékok csökkentése, az állami kiadások felülvizsgálata és a jóléti ellátási rendszerek reformja. Az Európai Monetáris Unió létrejöttével ezek összehangolása történik az Európai Központi Bank monetáris irányítása alatt. Az ésszerű szervezés, a pénzalapok világos elkülönítése, valamint az állami költségvetési támogatás mára már valamennyi uniós társadalombiztosítási rendszerben elfogadott elvárás.
A nyugat-európai társadalombiztosítási rendszerek két ágra oszthatók: nyugdíj- illetve egészségügyi biztosításra. Finanszírozási szempontból három pilléren nyugszanak. Az alapbiztosítás és a kiegészítő biztosítás állami részvétellel működik, a harmadik rész a magánbiztosítás. Az alapbiztosítás terén eltérő formák alakultak ki. A lakosságbiztosítási rendszerben a biztosított a helyi adók révén fizeti a járulékot, amelyet a helyi önkormányzat az intézményrendszer működtetésére, valamint a pénzbeli kifizetésekre fordít. A jövedelemforrás szerinti rendszerben a munkáltató levonja a járulékot és átutalja a pénztárnak. A kötelező kiegészítő biztosítás valamennyi államban jövedelemforrás szerinti rendszerben működik. Ahol a biztosítást egyetlen szervezet irányítja (centralizált), a járulékok mértékét törvények állapítják meg. A (decentralizált) önkormányzati típusban az érdekvédelmi szövetségekkel és szakszervezetekkel történő tárgyalások során alakítják a mértéket és kollektív szerződésben rögzítik azt. Valamennyi rendszerben csak meghatározott jövedelmi szint alatt kötelező a társadalombiztosítási rendszerben való részvétel valamint a nyugdíjbiztosítás csak egy meghatározott jövedelemszintig engedi a társadalombiztosítási szolgáltatások mértékét arányosítani. Aki ennél magasabb szintű szolgáltatásokra tart igényt, a magánbiztosítási pénztárakat kell igénybe vennie.
Az üzemi balesetbiztosítás az egészségbiztosítás és a nyugdíjbiztosítás között oszlik meg. Svájcban, Németországban és Luxemburgban azonban elkülönült intézménye van. Svájcban és a többi országban állami intézményként, Németországban és Luxemburgban önkormányzati alapokon, szakmai szövetkezetek pénztáraiba befizetett tagdíjjal oldják meg. Ennek minimális mértékét törvény állapítja meg, de a fenti testületek határozzák meg a ténylegesen fizetendő összeget. A balesetvédelmi biztosítás fenntartásának terheit a munkáltatók viselik, lévén az ő kötelezettségük a munkahelyi biztonságról való gondoskodás.
A német társadalombiztosítás elkülönített alapokkal működve három ágra oszlik: a betegbiztosításra, munkanélküli-biztosításra és a nyugdíjalapra. A betegbiztosítás a munkavállalók, a munkaadók és az állam együttes finanszírozásával működik. Igen magas szinten – gyakorlatilag térítésmentesen – kapja ezért a szolgáltatásokat a biztosított. Hollandiában a betegbiztosítás csak bizonyos jövedelemszint alatt kötelező, a felett önkéntességen alapul. Bizonyos szektorok (például bányászok, vasutasok) külön betegbiztosítási rendszerrel rendelkeznek. Meghatározott jövedelemszint alatt a betegellátás ingyenes, egyébként bizonyos ellátásokért fizetniük kell a biztosítottaknak (például szülészeti ellátás). Finnországban a társadalombiztosítási juttatások széles körűek, a terhek pedig alacsonyak mind a munkavállalók, mind a munkáltatók számára. Az egészségügyi ellátás, valamint a különböző pénzbeli juttatások magas szintűek. Az Országos Társadalombiztosítási Intézet igazgatja a rendszert, az egész ország területén helyi kirendeltségeket működtetve. Svédország a jóléti országok közt is a „legjólétibb". Itt azonban magas a jövedelmek újraosztásának aránya. A munkaadók és az önfoglalkoztatók a bérösszeg 10,1 százalékát fizetik társadalombiztosítási hozzájárulásként. A munkavállalóknak nem kell hozzájárulniuk. A társadalombiztosítási rendszer fennmaradó hiányát az állam fizeti (kb. 15 százalékot). Szintén magas szintű egészségügyi és pénzügyi szolgáltatások járnak a svéd polgároknak.
Németországban a nyugdíjrendszer két részből tevődik össze. Bizonyos jövedelemhatárig kötelező az állami nyugdíjbiztosításban részt venni, a fölött magánnyugdíj-biztosítás köthető. A nyugdíjrendszert önfinanszírozóvá igyekeznek tenni, így az állami támogatást le szándékoznak építeni Németországban. Hollandiában a munkavállalókat háromfajta nyugdíjjárulék terheli: öregségi, özvegyi és rokkantsági alapokba kell befizetniük. A nyugdíjakat az átlagbéreknél nagyobb mértékben emelik, évente kétszer, automatikusan. Finnországban általános öregségi nyugdíjat mindenki kap 65 éves kortól, ha legalább 5 évet élt az országban és fizette a járulékot. Az állam kb. 20 százalékát fedezi a nyugdíjkiadásoknak. Svédországban is általános és munkaviszonytól függő állami nyugdíjrendszer van. Az állam az általános nyugdíjalap kifizetéseinek 25 százalékát finanszírozza. A munkaviszonytól függőt nem támogatja. A rendszerek közös vonása a nyugdíjalapok világos elkülönítése, a juttatások pontos meghatározása, ugyanakkor az automatikus igazítások rögzítése.
Az Unió tagországainak társadalombiztosítási rendszerei átalakuláson mennek át, folyamatosan változnak, elsősorban a pénzügyi racionalitás irányába. Nagyarányú állami tulajdon kerül ennek keretében privatizálásra, illetve a közszolgáltatások helyett – különböző formában – a magánvállalkozásokban történő gazdaságosabb szolgáltatások kerülnek előtérbe. A költségvetések deficitje az állami beruházások átgondolását és forrásmegosztását teszi szükségessé. Az állami beavatkozást a társadalombiztosítási rendszerek esetében is minimalizálni kell. A nyugdíjalapok önállóak, amelyekhez az állam nem nyúlhat hozzá, nem vonhat el belőlük, és ezt garantálnia kell a járulékfizetők felé. Hozzátartozik még a demokratikus felépítés és az önkormányzati alapokon való működés is, amely részvételi jogot biztosít, érdekegyeztetést tesz kötelezővé az érdekelt felek számára.
A jóléti államok válságáról beszélnek, mert diszfunkciók léptek fel az állami újraelosztás mechanizmusában, főként a pazarlás és a bürokrácia hátráltatja ezen rendszerek alkalmazkodását a megváltozott világgazdasági tényezőkhöz. A recesszió időszakában az állam nem teheti meg, hogy az eredményesebb, jobban fejlődő területekről – akár földrajzi, akár gazdasági értelemben értjük – elvonjon és visszaossza a fejletleneknek, mert visszafogja a fejlődőképes területek növekedését, tovább csökkentve a forrásokat, valamint növeli a feszültségeket és a dezintegráció felé hat. Egy tartós gazdasági válság megbéníthatja az egész társadalombiztosítási rendszer finanszírozását. Ugyanakkor a szociális piacgazdaság feladása visszalépést jelentene ezen országok számára. Ezért nem a megszüntetés, hanem a megreformálás a cél, a racionalitás és a magánszféra erősebb érvényesülésével.
Az uniós jogalkotás valójában ezen a téren nem a társadalombiztosítási rendszerek harmonizálását, hanem koordinálását tűzte ki célul, annak érdekében, hogy a négy szabadság ezen a téren is érvényesüljön. Ezért tágabb fogalmat, így a társadalombiztosítási rendszereken kívül a szociális biztonság kategóriáját használja. A szociális biztonság fogalma olyan juttatásokat takar, melyek bizonyos szociális események bekövetkezése esetén járnak biztosítási alapon, tehát feltételeznek valamilyen kereső tevékenységet. Ezek lehetnek társadalombiztosítási típusú ellátások, univerzális ellátások, valamint az előző kettőt kiegészítő rászorultsági, de nem segély típusú szolgáltatások, melyek alapvetően szintén biztosítási alapon járnak. A Bíróság értelmezésében tehát a szociális biztonsági rendszerbe tartozik az ellátás, ha megállapítása nem diszkrecionális alapon és az egyén körülményeinek vizsgálatával történik. Az 1408/71 EGK rendelet tételesen fel is sorolja ezeket.
A szociális biztonsági rendszerek koordinációja tehát a személyek, valamint a munkaerő szabad mozgásának uniós elvéhez kötődik. Nem érinti a jogosultság feltételének, illetve a szolgáltatás mértékének tagállami szabályozását. A vándorló munkaerő szociális biztonsági ellátásának különböző országokban való igénybevételét célozza. Egy egységes európai rendszer kialakítása a rendszerek eltérései, valamint az életszínvonalbeli különbségek miatt nem volt megoldható. Az elsődleges cél tehát az volt, hogy a nagyfokú eltérések ne akadályozzák a munkaerő szabad áramlását (RSZ 42. cikkely). Bár a Római Szerződés 117. és 118. cikkelye előírja a tagállamok számára társadalombiztosítási rendszereik harmonizálását, úgy, hogy azok az emberi méltóságnak megfelelő megélhetést biztosítsanak az igényjogosultak számára, a jogharmonizáció terén csekély eredményeket értek el. A rendeletek magas szintű védelmet próbáltak előirányozni az Unión belül. A tagországok eltérő rendszereiből látható, hogy amennyiben a munkaerő valójában vándorol az Unió területén, hátrányosabb helyzetbe kerülhet a szociális ellátások területén, ráadásul önhibáján kívül. Ennek kivédése indította az egységesítés felé ható uniós szabályozást. Közös nevezőként is megpróbálja feloldani a különböző országok eltérő joganyagaiból származó – a 'migráns' munkavállaló biztosított számára kedvezőtlen – konfliktust.
Az Unióban létező társadalombiztosítási rendszerek 'koordinációja' négy alapelvre épült. Így társadalombiztosítási ügyekben egyetlen joganyag alkalmazandó: egyenlő elbánás illet meg minden tagállami polgárt nemzeti hovatartozástól függetlenül, a szerzett jogokat védelemben kell részesíteni, valamint a biztosítási és tartózkodási időszakok halmozódnak. A négy fő elven túl további alapelveket rögzítettek. Ilyenek a terhek arányosítása az államok között, illetve az ellátások átfedésének megelőzése.
Az 1408/71 EGK rendelet (A Közösségen belül migráns alkalmazottak és családtagjaik szociális biztonságáról) betölti az ismertetett koordinációs szerepet. Ennek érdekében alapelveket fektet le és fogalmakat valamint hatályokat tisztáz. A 3. cikkelye alapján azok a külföldi állampolgárságú személyek, akik valamely tagállam területén tartózkodnak és a rendelet személyi hatálya alá tartoznak (munkavállaló illetve önfoglalkoztató egy vagy több tagállam jogszabályai alapján; nyugdíjas tagállami állampolgárként illetve egy vagy több tagállam jogszabályai hatályának alá tartozott; diák; ezek családtagjai; a közszolgálatban dolgozók az általános szociális védelmi rendszer tekintetében; hontalanok, menekültek, valamint családtagjaik) az adott tagállam állampolgáraival megegyező kötelezettséget viselnek és juttatásokra jogosultak (egyenlő bánásmód elve). A diszkriminációnak minden formája ily módon tilos.
Az állandó lakóhelytől független kifizetés elve azt jelenti, hogy a juttatásokat, amelyek valamely tagállam jogszabályai alapján megilletik a jogosultat, akkor is ki kell fizetni teljes mértékben, ha a másik tagországban van az állandó lakóhelye. Ez alól kivétel a családi pótlék és a táppénz.
A juttatások átfedésének tilalma: nem adható és tartható fenn több azonos fajtájú juttatáshoz való jog egy és ugyanazon biztosítási időszakra. Több államnak fizetett hozzájárulás esetén a biztosított jogosult lehet több állam juttatására, de az elv ez esetben is megakadályozza a többszöröződést. Az államok arányos felosztásában teljesítendő járadék jellegű kifizetések esetén nem érvényesül az elv. Az arányrészt a tagállam a befizetett társadalombiztosítási hozzájárulások, illetve ott-tartózkodások arányában köteles teljesíteni.
Az összesítés elve alapján a munkavállaló egy adott tagállamban teljesített hozzájárulásai alapján egy másik tagállamban jogosult lehet a juttatásokra. Ennek meghatározásához figyelembe kell venni esetleg mindazon államokban befizetett járulékokat, ahol a jogosult társadalombiztosítási jogviszonya fennállt. Tehát összeadódnak a különböző tagállamokban biztosítási jogviszonyban eltöltött időszakok.
Az egyetlen ország jogának alkalmazása a társadalombiztosítási jogalkalmazás területi elvének áttörését jelenti, hiszen a munkaerő szabad áramlásával már nem csak egyetlen államban szerezhet a munkavállaló biztosítási jogviszonyt. A pozitív illetve a negatív összeütközés kikerülése érdekében a rendelet kimondja, hogy adott munkavállalóra csak egy tagállam társadalombiztosítási szabályai alkalmazhatók. Ezt a tagállamot elsősorban a munkavállaló munkahelye határozza meg. Társadalombiztosítási ügyekben illetékes az az intézmény, melynek keretében a munkavállaló biztosítva van és amely felelős a juttatások kifizetéséért. Az állam illetékességét pedig az intézmény helye fogja meghatározni. A közigazgatásban dolgozókra annak az államnak a jogát kell alkalmazni, amelynek közigazgatásában dolgoznak. A katonai szolgálatot teljesítők esetén, amennyiben továbbra is fennáll a munkaviszonyuk, annak a tagállamnak a joga alkalmazandó, melyben a szolgálat megkezdése előtt dolgoztak. Ideiglenes kiküldetéskor illetve másik államban történő munkavégzésre való kirendeléskor nem a tényleges munkahely, hanem a munkáltató állama számít. Aki egyidejűleg több államban vállal munkát, arra a tartózkodási hely állama lesz irányadó, feltéve, ha ezek valamelyikében van ez a hely. Ha nem, akkor az az ország, melyben a munkáltatót regisztrálták. Határon átjáró munkavállaló esetén szintén a munkáltató székhelye, illetve a regisztráció helye az irányadó. A határ menti munkavállalókra, valamint az idénymunkásokra szintén speciális szabályozás vonatkozik.
A munkahely jogának elve azt a célt szolgálja, hogy a munkavállaló valamely országban mindenképp biztosítottá váljon, de ez a főszabály nem zárhatja ki, hogy bizonyos körülmények alapján más jogok jussanak szerephez. Például a tartózkodási hely joga. Így a nyugdíjasok betegségi ellátásokat annak az államnak a joga alapján kapnak, melyben tartózkodnak, azonban a családi ellátások a nyugdíjjogosultság megszerzésének államától járnak.
A rendelet személyi hatálya tehát kiterjed a tagállamok munkavállalóira, önfoglalkoztatóira, családtagjaikra, a diákokra és a nyugdíjasokra, valamint a tagállamok területén jogszerűen tartózkodó menekültekre és hontalanokra. Nem terjed ki a speciális biztonsági rendszerbe tartozókra, a nem biztosított vagy önkéntes alapon biztosítottá válókra valamint harmadik állam polgáraira, kivéve, ha uniós polgár családtagjának számít, azonban csak a családtagi státushoz kapcsolódó juttatások tekintetében, mivel a jogosultsága csak származékos természetű. Az inaktív személyekre csak a szabad mozgásukkal kapcsolatos tartózkodási jogosultság tekintetében terjed ki a rendelet hatálya. Inaktívnak tekintendő az, aki nem munkavállaló vagy önfoglalkoztató, diák, nyugdíjas vagy ezek családtagja illetve túlélő hozzátartozója. Tartózkodásuk jogszerűségét anyagi fedezet valamint teljes körű betegbiztosítás alapozza meg, ezért ők a másik tagállamban nem a közösségi jog alapján lesznek jogosultak egészségügyi ellátásokra.
Aki biztosított, vagy biztosítva volt, vagy biztosítva kellett volna lennie, de ez önhibáján kívül nem valósult meg, az munkavállalónak számít akkor is, ha nem az Unió területén dolgozik. A munkavállalónak nem kell feltétlenül munkájával vagy munkavállalásával kapcsolatban utaznia a Közösségen belül, mert a biztosítás ténye alapozza meg a jogviszonyt és nem a munkavállalásé. A rendelet tárgyi hatálya kiterjed az általános és speciális szociális biztonsági rendszerekre egyaránt. Így a munkavállalói csoportra vonatkozó juttatások tekintetében: betegségi és anyasági ellátás; rokkantsági nyugdíj; özvegyi és árvasági ellátások; öregségi nyugdíj; munkahelyi baleset és foglalkozási megbetegedések esetére járó juttatások, halálozási segély; munkanélküli segély; családi pótlék tartozik ide. Semmiképp sem terjed ki a rendelet hatálya a rászorultság alapon járó szociális juttatásokra, mivel a szociális biztonsági rendszerek biztosítási alapúak és a szociális segély a saját erejükből nem boldogulókat segíti, tehát nem biztosítási alapú. Vannak kevert formájú juttatások, melyek besorolása a Bíróságnak is számtalan problémát okozott. (1992-ben vették be az ellátásoknak a szociális segély határán mozgó formáját a rendelet tárgyi hatálya közé. Ezek azonban nem exportálhatók, tehát csak a tagállamban való tartózkodás idejére járnak.) Továbbá speciális, nem járulékfizetéshez kötött ellátások is vannak, amelyek bizonyos kockázati tényezők esetére járnak, valamint a fogyatékosokat segítik. A Bíróság kritériumai ezért az egyént rászorultsága alapján illetve – bizonyos feltételeknek eleget téve – megillető juttatásokat különböztettek meg. A diszkrimináció tilalmát mindvégig előtérben tartva a Bíróság jogértelmezése során folyamatosan eljutott arra az álláspontra, hogy a rendeletben csak a szociális biztonsági ellátásokra alkalmazható és a szociális segély típusú előnyök – a rendeletre hivatkozva – nem 'vihetők ki' (exportálhatók). A rendelet tárgyi hatálya alól kizártak az egészségügyi és szociális segélyek; a kollektív szerződésen alapuló ellátások; a közszférában dolgozók speciális rendszerei; a háborús veteránoknak járó speciális ellátások. A rendelet tartalmaz szabályokat az egyes szociális ellátásokra vonatkozóan is.
Az egészségügyi ellátás nem egységes színvonala az Unión belül felvetette az egészségügyi ellátás más országban való igénybevételének szabadságát. A szolgáltatások szabadságához ez is hozzátartozik, mint ezt a Bíróság 158/96 Kohll eset kapcsán megállapította, ám tekintettel kell lenni az adott tagállam társadalombiztosítási alapjainak pénzügyi egyensúlyára is.
További fontos uniós jogszabály még az 574/72. számú rendelet, amely az 1408/71 rendeletet részletezi és ellátja végrehajtási szabályokkal. Rendezi a nemzeti és közösségi szervek együttműködésének szabályait. Felsorolja az illetékes minisztériumokat és rendezi a hatásköri és illetékességi kérdéseket.
Az 98/49 EGK – a kiegészítő nyugdíjpénztárakról szóló – irányelv az önkéntes és kötelező kiegészítő nyugdíjrendszerekben szerzett jogosultságok koordinációját szabályozza.
Dr. Kulcsár Judit
