Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Az Európai Gazdasági Közösség tagállamai a Közösségen kívüli fejlett nyugat-európai államokhoz hasonlóan a valamennyiükben uralkodó welfare society filozófiájának hatására egymást leutánozva a munkáltatókat úgynevezett bérgarancia-alap képzésére kötelezték.
Az EU munkáltatói a bérgarancia-alapba a munkanélküli-alaphoz hasonlóan, a kötelező biztosítás konstrukciójának felhasználásával rendszeres hozzájárulást tartoznak fizetni. Az egyes munkáltatók által fizetendő hozzájárulás összege az általuk foglalkoztatott munkavállalói létszámhoz igazodik. Ebből az alapból a munkáltató fizetésképtelenné válása, vele szemben csőd- vagy felszámolási eljárás indítása esetén a munkavállalók részére az állam – az alapot kezelő foglalkoztatási hivatalon keresztül – a közlést követően hivatalból, az egyes államok joga által meghatározott időre kifizetést teljesít. Az egyes tagállamok által kialakított ezen intézményt 1987-ben az Európai Gazdasági Közösség Minisztertanácsa a 80/987 EGK irányelvvel egységesítette, meghatározva azt, hogy az alapból a munkáltató fizetésképtelensége esetén legalább 3 havi bér folyósítását biztosítani kell.
I. A bérgarancia eredeti magyar szabályozása és kritikája
Magyarországon hasonló szabály meghozatalára az 1990-es rendszerváltást követően viszonylag késve, csak 1994-ben került sor a LXVI. számú, úgynevezett bérgarancia-törvény megalkotásával. Ez a törvény azonban sem struktúrájában, sem tartalmában nem állt összhangban az irányelvvel. Az irányelvvel való megegyezés csak abban áll, hogy ahhoz hasonlóan jelentkezik a munkáltatók alapképzési kötelezettsége és az alap kezelését szintén a munkaügyi központok végzik. Az alapból a munkavállalók nem automatikusan, a biztosítás elvei szerint kapnak bért a biztosítási eseménynek felfogható munkáltatói csőd vagy felszámolás esetén, hanem csak akkor, ha a munkáltató vagy a csődgondnok, illetőleg a felszámoló az alaptól hitelt igényel az elmaradt munkabérek kifizetésére. Ezt a hitelt a munkáltatónak, illetve jogutódjának, illetve a csődgondnoknak/felszámolónak a csőd-, illetve a felszámolási eljárás esetén bejövő pénzekből vissza kell fizetni, ami ugyancsak ellentétes a biztosítási elven nyugvó EGK-irányelvvel és a tagállamok nemzeti szabályaival. Az sem áll összhangban az irányelv alapján a bérgarancia-alapnak a munkáltató fizetésképtelensége esetén automatikusan beálló fizetési kötelezettségével, hogy a magyarországi alapot kezelő illetékes munkaügyi központ a hitelkérelem felülbírálására jogosult, amelynek megadását megtagadhatja akkor, ha a munkáltató egy korábbi fizetésképtelenné válása során felvett hitelt nem fizetett vissza. A magyar szabályozás tehát az EU jogával teljesen ellentétben állva adó- és hitelkonstrukció alapján működteti az intézményt.
Az is ellentétes az irányelvvel, hogy – ellentétben az irányelv teljes bérkifizetésre szóló garanciájával – az 1994. évi LXVI. törvény 7. §-ának (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy „a felszámoló a támogatási igény meghatározása során a támogatásra jogosult gazdálkodó szervezetnek a jogosultakkal szemben, a bérfizetési napon fennálló bértartozását, de legfeljebb jogosultakként a tárgyévet megelőző második év – a Központi Statisztikai Hivatal által közzétett – nemzetgazdasági havi bruttó átlagkeresetének négyszeresét veheti figyelembe”.
A Munka Törvénykönyvének a 2001. évi XVI. törvénnyel történt jogharmonizációs célkitűzésű módosítása nem érintette a bérgarancia-törvényt. Kormányzati körökből azonban kiszivárgott, hogy a törvény közeli módosítása az ide vonatkozó előírásokat szintén harmonizálni fogja az EU irányelveivel. Miként azonban, ahogy az Mt.-módosítás során is több kérdésben vitatható az EU-joggal való harmonizáció megvalósulása, ugyanez a helyzet az 1994. évi LXVI. törvények a 2001. évi LXXVIII. törvénnyel történt módosításával kapcsolatban is.
II. A módosított magyar bérgarancia-szabályozás és kritikája
A bérgarancia-alapról szóló törvénynek a 2001. évi LXXVIII. törvénnyel történt novelláját ma már csak azzal összefüggésben lehet kritikailag értékelni, hogy az Európai Bizottság a COM 2000/832. sz. tervezetével az irányelv módosítását tervezi. Abból, hogy a módosítás olyként kívánja megváltoztatni az irányelv címét, hogy abban ne a szabályozásnak az egyes tagállamok közötti közelítése, hanem a munkavállalói jogok hatékonyabb védelme domborodjon ki, előremutató lépés. Megítélésünk szerint a magyar szabályozásnál ennek nem is annyira a szabályozás címében, hanem annak tartalmában kellene kifejezésre jutnia. Az EU részéről jelentkező pozitív elmozdulás azonban a magyar szabályozásban egyáltalán nem tapasztalható. A következőkben bemutatjuk, milyen főbb elemeket kell még beépíteni a magyar szabályozásba ahhoz, hogy valamelyest EU-konformmá váljon.
1. A bérgarancia-alap forrásának a mibenléte
A módosított bérgarancia-törvényben továbbra is megmaradt a leglényegesebb hiba, vagyis az, hogy a bérgarancia-alapból való részesedés hitelezési konstrukción alapul, nem pedig a biztosításin. A magyar szabályozás többek között ezért továbbra sincs összhangban a 80/987. sz. EGK irányelvvel, és ha a javaslatot elfogadják, annak módosításával sem.
A magyar szabályozás a kettő ötvözetét valósította meg azáltal, hogy a forrásgyűjtés területén a biztosítási elemek, míg a folyósítás területén a hitelezési elemek dominanciája figyelhető meg. Az is nyilvánvaló, hogy az európai gyakorlatnak megfelelően a magyar szabályozás munkavállalói irányzata is a biztosítási jelleget kívánja erősíteni. Álláspontunk szerint azonban a kettős jelleg nem elképzelhetetlen a szociális és a gazdasági szempontok együttes figyelembevételére hivatkozással. A biztosítási alapon szervezett forrást egyrészt a munkáltató által befizetett pénzösszeg képezi. Ezt kötelező – és adók módjára behajtandó – köztartozásként kell kezelni. Másrészt számításba kell venni a költségvetésből erre a célra elkülönített forrást. A pénzügyi alapok rendelkezésre állnak, az igényeket gyakorlatilag képesek fedezni.
2. A bérgarancia folyósításának kérdése
Két fázist kellene elkülönítenünk, figyelemmel a COM 832-es javaslatra is:
a) A bérgarancia folyósításának első fázisa kötelező jellegű lenne a munkavállalói érdekek szem előtt tartásával. A felszámoló számára a jelenleg hatályos szabályozás szerint kötelező a bérgarancia igénybevétele bizonyos feltételek esetén. Ez az új szabályozás, amely az irányelvvel összhangban módosította a bérgarancia alapról szóló 1994. évi LXVI. törvényt, a 2001. évi LXXVIII. törvény.
A korábbi szabályozáshoz képest, amely a felszámoló mérlegelési körébe utalta a bérgarancia igénybevételét, illetőleg időben késleltette az igénybevételt, előrelépést jelent. Előrelépést jelent azért is, mert az irányelvet módosító COM 2000/832 számú javaslat a munkavállalói érdekek teljes körű védelmét állítja középpontba és ez a magyar törvény ezt a szellemet sugallja. Álláspontunk szerint azonban tovább kell csiszolni a frissen módosított szabályozást. A 2. §-a szerint ugyanis: „ha a felszámoló a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezetnél foglalkoztatott munkavállalókkal szemben fennálló bértartozást a felszámolás kezdő időpontját követően a felszámolási költségek fedezetét jelentő bevételek hiánya miatt a bérfizetési napon nem tudja kielégíteni, haladéktalanul kérelmet nyújt be az illetékes megyei (fővárosi) munkaügyi központhoz visszatérítendő pénzügyi támogatás iránt.”
Álláspontunk szerint a felszámolás elrendelését követő – az igényfelmérésre alkalmas – meghatározott napon belül kellene a felszámolót a szükséges intézkedések megtételére kötelezni. Ez adott esetben egy hónappal is megrövidíthetné az eljárást és – az irányelvre hivatkozással – a munkavállalók hamarabb juthatnának a munkabérükhöz. Az igényfelmérést ez esetben arra értjük, hogy nem a felszámolási költségeket kellene felmérni, hanem a munkavállalói bérigényeket, ami egyszerűbb és ezáltal gyorsabb eljárást feltételez.
A pénzügyi elszámolás sem szenvedne csorbát a jelenlegi rendszerhez képest azáltal, hogy a munkavállalók hamarabb és esetleg a felszámolási költségek által egyébként fedezett munkabérüket kapnák meg. Ugyanis az felvetődhet aggályként, hogy a bérgarancia miért finanszírozzon olyan igényeket, amelyeket a gazdálkodó szervezet adós rendezni tud saját erejéből. Erre csak átmenetileg kerülne sor és hangsúlyozzuk, hogy a munkavállalók érdekében, hiszen a felszámolási költségek között a bérgarancia-alap – ha jut rá fedezet – így is, úgy is megkapja a visszatérítést. Ennek időbeli hatálya – szintén a legutóbbi törvény-módosítás eredményeként – 60 nap.
A pénzügyi támogatás folyósítása kapcsán a jelenlegi rendszert annyiban kellene módosítani, hogy továbbra is a munkaügyi központ látná el ezt a feladatot azzal az eltéréssel, hogy nem azt vizsgálná a kizáró okok közül, hogy a felszámolás alatt álló társaság a korábbi folyósítást teljesítette-e, hanem azt, hogy a bérgarancia biztosítási alapú befizetését teljesítette-e. Ez azért is indokolt lenne, mert a munkáltatótól elvárható, hogy tevékenysége során a befizetéseket eszközölje, az viszont kérdéses lehet, hogy a felszámolási helyzetben, ezen helyzet objektivitásánál fogva, képes-e a visszafizetést eszközölni. Itt ugyanis nem a szándék, hanem a teljesítőképesség a kérdéses. Figyelembe véve az 1991. évi IL. törvény legutolsó módosítását, az 57. § (2) bekezdése alapján a felszámolási költségek között a d) pontba került besorolásra az adóst terhelő, a Munkaerőpiaci Alap bérgarancia-alaprészéből kapott támogatás fizetése.
Az első szakaszban figyelembe kell venni a pénzügyi források és a kifizetések egyensúlyát. Erre hivatkozással azt az összeget, amelyet a munkáltató korábban befizetett, visszafizetési kötelezettség nélkül lehetne folyósítani, míg az e fölött igényelt összeget lehetne visszafizetendőként kezelni. Ezzel is ki lehetne küszöbölni a visszaélések lehetőségét és a felszámolás során jelentkező hitelezői érdekeket is preferálná.
A vissza nem térítendő támogatás részét a befizetések alapján, a befizetés nagyságától függően táblázatszerűen lehetne megállapítani, mégpedig százalékosan. Ennek alapján a folyósítást bonyolító munkaügyi központ ki tudná számítani a támogatás visszatérítendő és vissza nem térítendő részét. Ebben a kérdésben tehát a munkaügyi központ csak technikai bonyolító lenne, előre meghatározott elvek és számarányok alapján.
b) A bérgarancia folyósításának második fázisa fakultatív jellegű lenne a gazdasági érdekek szem előtt tartásával, kizárólag hitelezési alapokon álló struktúra szerint működve. Ebben játszhatna nagy szerepet a költségvetéstől elkülönített pénzösszeg. A munkavállalók részére lehetőséget lehetne teremteni arra, hogy a felszámolás alá került cégüket kivásárolják.
Vannak olyan élethelyzetek, amikor, maga a vállalkozás nem hanyag és gondatlan vagy esetleg szándékos emberi mulasztás vagy magatartás miatt került felszámolás alá, hanem olyan külső körülmények miatt, amelyek bizonyos esetekben kiszámíthatatlanok és elkerülhetetlenek (pl. körbetartozás, stb.), de önmagában véve a cég életképes és sokat ígérő. Ezekben az esetekben meg kellene teremteni annak a lehetőségét, hogy a munkavállalók tovább működtessék a vállalkozást. Mint az előbbiekből kiderül, erre csak a vállalkozási szféra esetében látunk reális lehetőséget. Ezzel az elképzeléssel munkahelyeket lehetne megmenteni, munkanélküli-segély folyósítása lenne elkerülhető és a munkavállalók olyan szférában és körülmények között tudnának dolgozni, amit megszoktak, amit jól ismernek. A munkavállalók szövetkezet vagy gazdasági társaság formájában működtethetnék tovább a felszámolt céget, a hitelezőkkel történt megegyezést követően. Ez a megegyezés két formában képzelhető el. Vagy a munkavállalói új társulás átvállalja a tartozásokat, vagy csökkentett összegben kifizetik azokat. Erre hitelt (a folyó finanszírozást is beleértve) a nyugat-európai megoldásoknak megfelelően vagy szövetkezeti hitelintézetek, vagy kereskedelmi bankok, vagy szakosított hitelintézetek folyósíthatnának. A hitel egyik fedezetét a munkavállalók javára kifizetendő, bérgarancia által nyújtandó jelenlegi támogatás képezné. Tehát a támogatást nem folyósítanák a munkavállalónak, hanem újrakezdési lehetőséget biztosítanának neki egy új vállalkozás keretében, ahonnan a munkabérét hosszú távon megkaphatná. Ezt a megoldást társítani lehetne további kedvezményes hitelkonstrukciókkal.
3. A személyi kör problematikája
Az irányelv „a fizetésképtelen munkáltatókkal szembeni munkavállalói követelésekre alkalmazható”, míg a magyar hatályos szabályok szerint csak azoknak a munkavállalóknak a kiegyenlítetlen bértartozását lehet fedezni a Bérgarancia Alapból, akiknek a jogviszonya felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezetekkel volt.
Ebből az következik, hogy a magyar joggal ellentétben, nemcsak a felszámolási eljárás alatt álló munkáltatókkal szemben alkalmazható, hanem a 2. cikkely alapján azokkal a munkáltatókkal szemben, amelyek esetében a munkáltató vagyonára folytatott inszolvencia-eljárás megkezdődött (ide értve az eljárás egyezségi tárgyalások folytatása miatti felfüggesztésének időszakát is). Fizetésképtelennek minősül az irányelv 2. cikkely (1) bekezdés b) pontja alapján az a munkáltató is, amellyel szemben az inszolvencia-eljárás lebonyolítását végző illetékes hatóság (értsd: csődbíróság) vagy az eljárás megindításáról rendelkezett, vagy pedig megállapította a munkáltató vállalkozásának, üzemének végleges megszűnését és ez esetben a rendelkezésre álló vagyontömeg nem elegendő arra, hogy az eljárás megindítását megalapozza.
Összevetve az irányelv itt ismertetett szövegét a magyar bérgarancia-alapról szóló törvénnyel, a magyar jog csak a felszámolási eljárás hatálya alatt álló munkáltatót veszi figyelembe. Ezért indokolt lenne, hogy a munkáltató fizetésképtelensége esetére vonatkozó munkavállaló-védelmi új jogalkotásba az irányelv 2. cikkelye a maga teljes terjedelmében bekerüljön. Ez egyúttal szükségessé teszi, hogy a mai csőd- és felszámolási törvény (1991. évi IL. tv.) helyét az EU-tagállamoknál és az EFTA-országoknál kialakult inszolvenciajog foglalja el. Mindebből az is következik, hogy az ilyen munkáltatóknál dolgozó munkavállalók jogosultak lennének arra, hogy a munkáltatókkal szembeni követeléseik a bérgarancia-alapból nyerjenek kielégítést.
A magyar bérgarancia-törvényben a gazdálkodó szervezet fogalommeghatározása éppen ezért változtatást indokol az Mt.-ben használatos „munkáltató” elnevezésre, amely minden jogképes személyt – beleértve a természetes személyt is – magában foglal.
Komoly pozitívuma az Európai Bizottság által előterjesztett módosítási javaslatnak, hogy az irányelv hatálya alól csak akkor lehet kizárni oly személyeket, akik a munkavégzéshez hasonló tevékenységgel a jövedelemforrásuk tekintetében függő viszonyban állnak oly jogalannyal, aki fizetésképtelenné válik, ha a garanciarendszerhez hasonló védelemben máshonnan részesül. Ily módon a módosítás expressis verbis kívánja védelemben részesíteni „a természetes személy háztartásában foglalkoztatottakat”. Ezt is figyelembe véve ki kellene mondania a magyar szabályozásnak, hogy mind a szövetkezetekben, mind a kft.-kben, mind pedig a jogi személyiség nélküli gazdasági társaságokban és munkaközösségekben tagsági alapon személyes közreműködési kötelezettség alapján munkát végzők, valamint az esetleg bedolgozó családtagjaik ugyancsak megkapják a védelmet a szövetkezet vagy a gazdasági társaság fizetésképtelenné válása esetén, csakúgy, mint az önfoglalkoztatási, illetve egyéni vállalkozó rendszeres besegítő családtagjai.
III. Összegzés
Mindezek figyelembevételével a munkáltató fizetésképtelensége esetére létrehozott bérgarancia hatékonyabban érvényesülni tudna. A jogalkotóknak meg kell tenniük a szükséges lépéseket, hogy biztosítsák azon garanciális intézmények érvényesülését, amelyek hatékonyabban tudják garantálni a munkavállalói kifizetéseket, amelyek munkaszerződésekből, illetőleg egyéb munkaügyi kapcsolatokból fakadnak.
A fizetésképtelenné válás igazolt ténye már önmagában megalapozottá tegye az alapból való folyósítás jogszerűségét, a csődeljárás pedig mindenképpen (és ne csak a felszámolási eljárás tartozzon ebbe a körbe). A jelenlegi hitelkonstrukció biztosítási konstrukcióval váltandó fel. További garanciát jelentene a munkavállalók részére, hogy az alapfelhasználás terjedjen ki minden munkaviszonyhoz hasonló olyan munkavégzésre, ahol a munkavégző valamilyen gazdasági függésben áll az őt foglalkoztatótól (kényszervállalkozó, formális vállalkozás, bedolgozó családtag, amely munkaviszonyt takar).
D.Sc. Prugberger Tamás–dr. Csák Csilla–dr. Tóth Hilda
1 Kiss György: A szociális érzékenység kényszere és korlátai: a munkavállalói jogok védelme a munkáltató fizetésképtelensége esetén. Magyar Jog, 1999/2. sz.; Prugberger Tamás: Európai és magyar összehasonlító munka- és közszolgálati jog. KJK-KERSZÖV. Bp. 2000. 362–363. o.
2 Pál Lajos helyettes államtitkár közlése a Magyar Jogászegylet 2001. okt. 18–20. közötti hajdúszoboszlói konferenciáján. A munkajogi szekcióülés vitáján az „Európai-e a munkajogunk?” c. előadáshoz
3 Pál Lajos előző jegyzetben hivatkozott nyilatkozata az általa főreferátumot korreferáló Prugberger felvetésére.
4 V. ö. Prugberger: A munka törvénykönyvének jogharmonizációs célú módosítása (Euroszociális és jogdogmatikai szempontú értékelés) NAPI Jogász 2001/2.sz. 8–13. o.; részletesen: Prugberger–Fabók–Tóth: Tematikus szám a Munka Törvénykönyv módosításáról. NAPI Jogász, 2001/5.sz. 5–61. o.
5 Kiss György (szerk.): Az Európai Unió munkajoga, Osiris Kiadó, Bp. 2001. 297. o.
6 Kiss (szerk.), hivatkozott mű 298. o.
