Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az 1999/93/CE számú, az elektronikus aláírások közösségi kereteiről szóló, 1999. december 13-án elfogadott EU-direktíva az első kézzelfogható megnyilvánulása az Európai Bizottság által megvalósítani szándékozott egységes és rugalmas, az e-kereskedelem európai szintű fejlesztését célul kitűző stratégiájának.
A múltban csak a kézzel írt aláírásoknak volt jogi erejük, de az új törvénykezés az elektronikusakra is kiterjeszti ezt. A direktíva megalkotásakor fontos szempont volt az egységes piac alapelveinek, a szolgáltatások szabad áramlásának és az érintett országok szuverén felügyeleti jogának a tiszteletben tartása. A direktíva az e-kereskedelem ösztönzésén és fejlesztésén túl hozzájárul a bizottság munkahely-teremtési törekvésének sikeres megvalósításához is. Az új törvényes keret képes szavatolni az elektronikus tranzakcióknak a piac szereplői által igényelt biztonságát és egyúttal megerősíti az EU pozícióját a világpiacon a külső konkurenciával szemben.
A direktíva nem kíván minden részletet szabályozni, hanem úgy határozza meg az elektronikus aláírás hitelességének és a hitelesítési szolgáltatásoknak a követelményeit, hogy legyen egy minimális biztonsági szint és hogy lehetővé váljon a belső piacon a szolgáltatások szabad áramlása.
A direktíva fő elemei közül megemlítendők a következők:
– a jogi elismerés (az elektronikus aláírást pusztán elektronikus mivolta miatt nem lehet elutasítani; ha a hitelesítés, a szolgáltatás nyújtója és a használt aláírás megfelel a megadott specifikációknak, az elektronikus aláírást automatikusan egyenértékűnek kell tekinteni a kézzel írottal; az elektronikus aláírások bizonyító erejűek lesznek a bírósági eljárások során),
– a szabad áramlás (lehetségessé válik az elektronikus aláírásokat igénylő mindennemű termék és szolgáltatás szabad adásvétele; a tagállamok az elektronikus aláírást alkalmazó szolgáltatások nyújtását nem köthetik előzetes engedélyeztetéshez),
– a felelősség kérdése (a törvénykezés egy „felelősségi minimumot" ír elő a szolgáltatóknak a hitelesítés érvényességét és tartalmát illetően, amely lehetővé teszi az EU belső piacán a hitelességi tanúsítványok, valamint a hitelesítési szolgáltatások szabad áramlását, erősíti a fogyasztói bizalmat és biztonságos rendszerek kiépítésére is lehetőséget ad),
– a technológiai szempontból semleges keret (a technikai újítások gyorsaságát figyelembe véve a direktíva értelmében az alkalmazott technológiától – pld. aszimmetrikus vagy biometrikus kódolás – függetlenül el kell ismerni az aláírásokat).
Ami a direktíva hatókörét illeti, tárgyalja az elektronikus levelek feladójáról a címzettnek szóló hitelességi értesítést is. A felek önállósági elvével és a szerződési szabadsággal összhangban lehetővé teszi olyan, magánjogi szerződésekben szabályozott – például vállalati intranetes vagy banki – rendszerek működtetését is, amelyeknél a felek közti bizalom már megvan, illetve amelyeknél nincs feltétlen szükség külön jogi szabályozásra.
Lényeges a direktíva nemzetközi dimenziója: a globális elektronikus piac támogatása érdekében a harmadik országokkal való együttműködés kérdéseire is kitér, a hitelesítések kölcsönös elismerése, illetve bi- vagy multilaterális megállapodások alapján.
Az EU 15 tagállamának idén július 19-ig kell saját törvényeiket, előírásaikat a direktívában foglaltaknak megfelelően módosítani, harmonizálni. Bár jelenleg a nyilvános kulcsú kriptográfián alapuló numerikus aláírások jelentik az elektronikus szignók legelismertebb formáját, a direktíva semleges, „technológiafüggetlen" álláspontot foglal el. A műszaki követelményeket a direktíva 1–3. függeléke tartalmazza. Ezek közül az elsőben az elismert hitelességi tanúsítványra, a másodikban az elismert hitelesítést végző szolgáltatókra, míg a harmadikban az elektronikus aláírás biztonságos létrehozásának követelményeire vonatkozó előírások találhatók.
Ahhoz, hogy az elektronikus aláírás minden tekintetben egyenértékű legyen a „hagyományossal", a következő feltételeknek kell eleget tennie:
– csak az aláíróhoz legyen kapcsolható;
– az aláíró egyértelműen azonosítható legyen általa;
– létrehozása az aláíró kizárólagos ellenőrzése mellett és az alapvető biztonsági követelményeknek eleget téve történjen;
– az általa képviselt adatok minden későbbi megváltoztatása nyomon követhető legyen;
– minősített hitelesítésen alapuljon.
A direktíva 8. cikkelye kiemeli, hogy a hitelesítést végző vállalkozások csakis közvetlenül az érintettektől vagy az ő kifejezett beleegyezésükkel gyűjthetnek adatokat, méghozzá csakis olyanokat, amelyek a hitelesítéshez, illetve annak naprakészen tartásához feltétlenül szükségesek. Kiemelkedően fontos a 8. cikkely harmadik bekezdése, amely szerint függetlenül attól, hogy a tagállamok nemzeti jogrendszerében milyen törvények vonatkoznak az álnevek használatára, az egyes országok nem akadályozhatják meg a hitelesítést végző cégeket abban, hogy az aláíró neve helyett a hitelesítés során egy álnevet használjanak. A direktíva előszava ugyanakkor külön felhívja a szolgáltatók figyelmét az adatvédelmi, illetve a magánélet sérthetetlenségére vonatkozó törvények tiszteletben tartására.
A hitelességi tanúsítványokra megfogalmazott követelmények (1. függelék
Minden minősített hitelességi tanúsítványnak tartalmaznia kell:
– a „minősített hitelesítés" megnevezést;
– a hitelesítést végző cég nevét, illetve székhelyországát;
– az aláíró nevét vagy álnevét;
– azt a lehetőséget, hogy szükség esetén – a hitelesítés céljától függően – az aláíró valamilyen sajátosságát, megkülönböztető jellemzőjét bele lehessen illeszteni;
– az aláírás hitelességének ellenőrzéséhez nélkülözhetetlen adatokat, amelyek megfelelnek az aláírás megalkotásához – az aláíró tudtával – felhasznált adatoknak;
– a hitelesítés érvényességi idejének kezdetét és végét;
– a hitelesítés azonosító kódját;
– a hitelesítést végző cég eddig felsorolt követelményeknek eleget tévő elektronikus aláírását;
– a hitelesített aláírás felhasználhatósági korlátait (ha vannak);
– szükség esetén a tranzakciók azon értékhatárát, amelyig a hitelesített aláírás felhasználható.
A hitelesítést végző cégekre megfogalmazott követelmények (2. függelék)
A hitelesítést végző cégeknek
– tanúbizonyságát kell adniuk annak, hogy eléggé megbízhatóak a hitelesítési szolgáltatások végzéséhez;
– biztosítaniuk kell egy gyors és biztonságos lekérést lehetővé tévő tanúsítványjegyzék, valamint egy olyan – biztonságos – rendszer működését, amely lehetővé teszi a kiadott tanúsítványok azonnali visszavonását;
– ügyelniük kell arra, hogy a hitelesítés kiadási és visszavonási ideje (dátum, óra) pontosan meghatározható legyen;
– a nemzeti jog által megengedett eszközökkel ellenőrizniük kell a szolgáltatást igénybe vevő (az aláíró) személyazonosságát és – adott esetben – más adatait;
– a szolgáltatás nyújtásához szükséges megfelelő szakmai tudással, tapasztalattal és képzettséggel, valamint jó irányítási képességekkel rendelkező, az elektronikus aláírások technológiájában és a megfelelő biztonsági eljárásokban jártas személyzetet kell alkalmazniuk, és az általános normáknak megfelelő adminisztratív és vezetési módszereket kell követniük;
– megbízható termékeket és rendszereket kell használniuk, amelyek révén az aláírás nem változtatható meg, és amelyek szavatolják az általuk végzett feladatok technikai és kriptográfiai biztonságát;
– intézkedéseket kell hozniuk a hitelesítések hamisítása ellen, és abban az esetben, ha a szolgáltató állítja elő az aláírás létrehozásához szükséges adatokat, garantálniuk kell, hogy az előállítás során ezeket az adatokat bizalmasan kezelik;
– a direktíva előírásainak megfelelő működéshez szükséges pénzügyi eszközökkel kell rendelkezniük, és a károkért vállalt felelősségüket biztosítással tudniuk kell fedezni;
– a szükséges ideig meg kell őrizniük minden, a minősített hitelesítésre vonatkozó releváns információt, különösképp azokat, amelyek révén az aláírást az igazságszolgáltatás bizonyítéknak tekintheti. E megőrzés történhet elektronikus módon is;
– nem tárolhatják és nem is másolhatják le annak a személynek az aláírás létrehozásához felhasznált adatait, akinek kulcskezelési szolgáltatást nyújtottak;
– mielőtt szerződést kötnének az aláírása hitelesítését kérő személlyel, írásban kell tájékoztatniuk őt a hitelesítés felhasználásának pontos feltételeiről, köztük annak korlátairól; a reklamációs szabályokról és a vitás esetek kezeléséről, valamint arról, hogy akkreditációjuk nem kötelező. Ezeket az – elektronikusan is nyújtható információkat – mindkét fél számára érthető nyelven kell ügyfeleiknek átadniuk. Kérésre ezen információk odaillő elemeit az erre jogosult harmadik félnek is rendelkezésére kell bocsátaniuk;
– a hitelesítéseket megbízható rendszerekkel kell tárolni, méghozzá olyan ellenőrizhető formában, hogy csak az engedéllyel rendelkező személyek tölthessenek be oda – és változtathassanak meg – adatokat; az információ eredetisége ellenőrizhető legyen; a hitelesítések a nyilvánosság részére kutatási célból csak akkor legyenek hozzáférhetőek, ha a hitelesített aláírás tulajdonosa ebbe beleegyezett, és az operátor tudjon minden, az ezen biztonsági követelményeket veszélybe sodró bármilyen jellegű technikai változtatásról.
Az elektronikus aláírások létrehozására vonatkozó követelményekről (3. függelék)
Az elektronikus aláírások biztonságos előállítása során garantálni kell, hogy
– a felhasznált adatok gyakorlatilag csak egyszer legyenek együtt láthatók, és hogy kezelésük bizalmasan történjék;
– a felhasznált adatokat biztosan ne lehessen megtalálni dedukcióval, és hogy az aláírások a rendelkezésre álló minden technikai eszközzel védve legyenek a hamisítás ellen;
– az aláíró rendelkezhessen ezen adatok mások általi felhasználásáról;
– az aláírás-előállítási eljárások ne módosíthassák az aláírandó adatokat és az aláírás megtörténte előtt az aláíró ne kaphassa meg azokat.
A negyedik függelék az aláírás hitelességének ellenőrzési módjaira tartalmaz ajánlásokat. Annak érdekében, hogy ne szabjanak gátat a hitelesítési szolgáltatások folyamatos innovációjának, a direktíva alapelve az, hogy a szolgáltatóknak nem szükséges előzetesen engedélyeztetni tevékenységüket, de fennáll számukra a lehetőség, hogy önkéntesen alávessék magukat egy akkreditációs eljárásnak, melynek révén javíthatják szolgáltatásaik minőségét és biztonságát, növelvén így a fogyasztói bizalmat. Az akkreditációs rendszer azonban nem korlátozhatja az ezen szektorbéli piaci versenyt s nem különböztetheti meg hátrányosan az elektronikus aláírást a kézzel írottal szemben.
Ajánlások (4. függelék)
Az aláírás ellenőrzése során ügyelni kell arra, hogy
– az ellenőrzéshez használt adatok megfeleljenek az ellenőrző szándéka szerint közölteknek;
– az aláírás ellenőrzése bizalmasan történjék és eredményét helyesen tegyék közzé;
– az ellenőrzést végző teljes bizonyossággal meg tudja határozni az aláírt adatok hitelességét;
– az ellenőrzés során megkövetelt hitelesítés eredetiségét és érvényességét bizonyossággal mutassák ki;
– az ellenőrzés eredményét és az aláíró személyazonosságát helyesen tegyék közzé;
– világosan jelezzék, hogy használtak-e álnevet;
– a biztonság szintjét befolyásoló bármilyen változtatás felfedhető legyen.
Szabályok az Egyesült Államokban
Tavaly június 30-án írta alá Bill Clinton akkori elnök az „E-Sign Act" néven ismertté vált törvényt („Törvény az elektronikus aláírásról a kül- és belkereskedelemben"), amely október 1-jén lépett hatályba. Az új törvény jóvoltából immár szinte bármit lehetséges online módon vásárolni, a részvényektől kezdve a gépjárműig. Házvásárlásnál például a hosszan elhúzódó ellenőrzéseket, egyeztetéseket és aláírásokat könnyen kiválthatja az elektronikus aláírás, amivel rengeteg időt lehet megtakarítani.
A törvény ugyanakkor az azt csak felületesen ismerők számára jó néhány csapdát rejteget. Így például – a tranzakció típusától függően – elképzelhető, hogy a szolgáltatónak a fogyasztó beleegyezését kell kérnie, hogy kiállíthatja-e elektronikus formában az adott okiratot. Ezenkívül az ingatlannal fedezett kölcsönök átruházható okirataira specifikus rendszereket és eljárásokat kell alkalmazni. Bizonyos fajtájú értékpapírok letétbe helyezésekor az elektronikus okirat egyáltalán nem megengedett.
Bár a jogi szakértők többsége abban egyetért, hogy a törvény elfogadottá teszi majd az elektronikus eljárások létjogosultságát az aláírások, szerződések és más okiratok készítésekor és használatakor, a törvény korlátairól még viták folynak. Nem világos például, hogy vonatkozik-e a kormány tranzakcióira. Nehézségekbe ütközik bizonyos szavak és kifejezések értelmezése (ilyen többek között a 101. szakasz b) pontjának [2] bekezdésében megfogalmazott háromszorosan tagadó mondat). Ami biztos, az az, hogy minden olyan törvénykezés, amely az elektronikus aláírás-, a szerződés- vagy egyéb okiratkészítés során alkalmazott egy bizonyos technológiával vagy műszaki specifikációval szemben (pozitív vagy negatív) diszkriminációt alkalmaz, mostantól hatályon kívül helyeződik. Az eddigi, ilyen szellemű szövetségi szintű törvényeket ugyanis kiszorítja az E-Sign Act, míg az állami szintűeket felülbírálja.
Az Egységes törvény az elektronikus tranzakciókról (UETA), amelyet mostanra 22 állam iktatott be, s amelyhez rövid időn belül várhatóan továbbiak is csatlakoznak majd, 1999 nyarára készült el. A UETA és az E-Sign nagyon hasonló témájú, ugyanakkor eltérő tartalmú jogszabály, és mind a kettőre szükség van az USA-n belül lebonyolított elektronikus tranzakciók jogi hátterének biztosításához. A Kongresszus szeretné elérni, hogy az államok magukévá tegyék a UETA-t, és ennek érdekében az E-Sign-ban egyrészt „mézesmadzag"-jellegű, másrészt retorzióval fenyegető intézkedéseket foganatosított. A mézesmadzag az, hogy a UETA-t elfogadó államok a jövőben saját maguk uralhatják, szabályozhatják e jogterületet. A szövetségi törvény jelzi ugyanis, hogy a UETA „megváltoztathatja, korlátozhatja vagy felülbírálhatja" rendelkezéseit. Az E-Sign előtt általánosan elterjedt volt, hogy a tagállamok saját hatáskörükben alkották meg a kereskedelmi jog legtöbb törvényét, mégpedig a Uniform Commercial Code adoptálásával, illetve a szerződéseknek a bíróságokon századok alatt kialakult szokásjoga révén.
A fenyegetés az, hogy azok az államok, amelyek nem fogadják el a UETA-t, az E-Sign Act értelmében igen kemény technológiasemlegességi feltételeknek kell hogy eleget tegyenek. Egyaránt ide értendők az elektronikus okiratok vagy aláírások létrehozása, tárolása, generálása, fogadása, közlése és hitelesítése során alkalmazott technológiák.
A UETA a tranzakciók szélesebb skáláját öleli fel, mint az E-Sign, és a szerződési jog idevágó részeiről is szól. A UETA a magánszektoron kívül a kormányzati tranzakciókra is vonatkozik. A E-Sign-ból – hosszas vita után – azért törölték a „kormány" szót, mert az amerikai alkotmány kereskedelmi záradéka nem hatalmazza fel a Kongresszust, hogy túl mélyen avatkozzon be a kormány ügyeibe. Az E-Sign szövegezése azonban nem mindenhol egyértelmű, így felfogható úgy is, hogy az állami intézményeknek is használniuk kell és el kell fogadniuk az elektronikus aláírást. Ez viszont a gyakorlatban megvalósíthatatlan lenne, hiszen számos közintézmény nem rendelkezik még a szükséges technológiával és rendszerekkel az e-aláírások elfogadásához, ráadásul a tranzakciótípusok többségére még nem léteznek standardok, gyakorlatok és eljárások.
A National Governor's Association és a Federal Office of Management and Budget mégis azon az állásponton van, hogy az E-Sign-törvény nem jelent teljesíthetetlen kötelességet a kormányzati intézményeknek az elektronikus iratok használatára és elfogadására. Végső soron kétféleképpen lehet bizonyosságot tenni e kérdésben: vagy úgy, hogy egy állam oly módon iktatja be a UETA-t, hogy az felülírja a szövetségi szintű törvényt és ez esetben - a UETA előírásainak megfelelően – a kormányzati elektronikus tranzakciók megengedettek (de nem kötelező érvényűek), vagy egy állam ellen indított perben a bíróság vitatná meg és döntené el a kérdést.
A UETA áttekintése
A UETA piacorientált és technológiasemleges törvény, amely eltörli az elektronikus aláírások és okmányok használata előtti korlátokat, tisztázza az államok szerződési és kereskedelmi jogának az e-kereskedelemre való alkalmazási kérdéseit, és konzisztens, országos jogi alapot teremt e fejlődő piac állami szintű regulációjának. Nem ütközik ugyanakkor más – országos vagy állami – jogszabály előírásaiba.
A UETA lehetővé teszi, hogy az üzletkötő felek egymás közt egyezzenek meg az elektronikus aláírások, illetve okmányok alkalmazásáról. Negatív módon határozza meg a „tranzakció" fogalmát: nem tartoznak ide azok az ügyletek, melyek lebonyolítása még nem érett meg az elektronikus formára (például a végrendelet, ennek záradékai, vagy a végrendeletben meghatározott tulajdonátruházás, illetve az Egységes Kereskedelmi Kódex [UCC] legtöbb cikkelye). Szintén igen szélesen értelmezhető az „elektronikus" jelző (semmilyen technológiai kikötést nem tettek meghatározásakor), valamint az „okmány", amely lehet kézzel papírra írt dokumentum, fax, mikrofilm. Végül a UETA 2. szakasza (és az E-Sign 106. szakasza) a kereskedelmi és általános jog fennálló normáit követi, amikor az elektronikus aláírást úgy definiálja: olyan hang, jel vagy eljárás, amely egy szerződéshez vagy más okirathoz kapcsolódik, illetve ahhoz logikusan társítható és amelyet egy természetes személy azzal a szándékkal alkot meg vagy fogad el, hogy egy ilyen szerződést, illetve okiratot aláírjon.
A közelmúltban nem volt egyértelmű, hogy a telexen, faxon, majd később digitális formákban létrehozott aláírások érvényesnek tekintendők-e. A közölt definíció értelmében igen, hiszen immár csak az a két kritérium számít, hogy az aláíró cselekedjen valamit és azt szándékosan tegye. Ez alapján tehát elektronikus aláírásnak minősül a digitalizált ujjlenyomatoktól kezdve a titkos kódokon keresztül egy internetes oldalon lévő gombra kattintásig számos technikai megoldás.
A UETA nem anyagi, hanem eljárási jog, azaz más jogelemekre (általános felelősségi, polgári jogi szabályok) épül.
A UETA nem kötelező érvényű és nem szól az elektronikus aláírás használatának jogi következményeiről, azok kizárólag az alapügyletre vonatkozó jog hatáskörébe tartoznak.
A törvény 14. szakasza jogilag is elismeri a business-to-business (b2b) ügyletekben mára már általánosan elterjedt elektronikus szerződéseknek két „automatikus mechanizmus" közti létrejöttét (például EDI). Szintén elismeri az egy természetes személy és egy gép közt megvalósuló tranzakciókat (ilyen példának okáért a website-on keresztül történő áru- vagy szolgáltatásrendelés), s bizonyos speciális rendelkezéseket is tartalmaz ezekkel kapcsolatban.
Az E-Sign törvény áttekintése
Az E-Sign 101(a) szakasza egyenjogúságot biztosít az elektronikus úton kötött szerződések, valamint az elektronikus aláírások és okmányok számára toll-papír alapú megfelelőikkel, míg a 101(b) szakasz kiemeli: a tranzakció alapügyletéből eredő jogokat és kötelezettségeket nem befolyásolhatja, hogy az „hagyományos" vagy elektronikus formában történt-e. A törvény a kényes kérdéseket – például miképpen biztosítható, hogy a fogyasztó valóban megkapja az okiratot – részletesen is tárgyalja. A E-Sign deklarált célja, hogy az egész országban egységes joganyagot biztosítson az e-kereskedelem töretlen fejlődésének, hiszen az USA nemzeti érdeke ezt kívánja.
Nem vonatkozik az E-Sign az olyan dokumentumokra, amelyek esetén valamilyen fontos közérdek követeli meg azt, hogy papír formában legyenek hozzáférhetők. Ilyenek az elkobzásról, az egészség- vagy életbiztosítási szerződés felmondásáról vagy lejártáról, a termékek visszahívásáról vagy biztonságra veszélyes anyaghibájáról szóló okiratok, a családjogi (örökbefogadási és válási) papírok, a végrendeletek, az aláírt bírósági dokumentumok, a kockázatos, mérgező vagy veszélyes anyagok szállítási okmányai, továbbá a közszolgáltatások lemondásáról és az állandó lakóhely újra-birtokbavételéről, zálogként való lefoglalásáról szóló okiratok.
Az E-Sign nagy része megegyezik a UETA-val. Több azonban annál annyiban, hogy kifejezetten leírja: az államok nem alkothatnak olyan szabályozásokat és rendeleteket, melyek megváltoztatják, korlátozzák vagy hatálytalanítják rendelkezéseit vagy bizonyos technológiákat, műszaki megoldásokat előnyben részesítenek másokkal szemben.
Az államok nem támaszthatnak többletkövetelményeket a szövetségi törvényhez képest.
A 101. szakasz külön kitér a biztosítási üzletágra: a biztosítási brókerek és ügynökök felelősségét korlátozza az elektronikus eljárásokban bekövetkezett műszaki hibák esetére.
Gyorsan fejlődnek az elektronikus aláírás technikái, az ezekkel élő piacok pedig általában dinamikusak és komplexek, s az egyes technikák kiválasztása során a felhasználónak figyelembe kell vennie az adott üzlet speciális jellegét. Nagyon valószínűtlen tehát, hogy az állam képes egy minden lehetséges tranzakcióra egyaránt érvényes rendelkezés megalkotására. További probléma, hogy még ha sikerülne is ilyet találnia, igen valószínű, hogy pár éven belül elavulttá válna. Ráadásul az adott helyzetben legjobbnak bizonyuló technológia korántsem biztos, hogy egy másik helyzetben is optimálisnak ítélhető.
Németország
Nemrég fogadta el a német parlament felsőháza az elektronikus aláírásról szóló, már tavaly augusztusban nyilvánosságra hozott törvénytervezetet. Ahogy a prim.hu internetes újság írja, míg tavaly nyáron Werner Müller gazdasági miniszter azt hangsúlyozta, hogy az új aláírási törvénnyel Németország az elsők közé tartozik Európában, most már azt volt kénytelen megállapítani, hogy mégsem ők lesznek az első olyan EU-ország, amely törvényt hoz a digitális aláírásról. A német törvény egy régi, aláírásokat szabályozó törvényre épül, melynek alkalmazásában már tapasztalattal rendelkeznek.
Ezt a régi törvényt sokan bírálták, hiszen – mivel sok esetben kötelezővé tette a manuális aláírást – napjainkra az e-gazdaság fejlődésének gátjává vált. Az új szabályozás összhangban áll az 1999-es EU-direktívával, amelynek szabályai elvárják az elektronikus és az írott aláírások egyenlő státusának törvényi elismertetését és megteremtik az elektronikus szerződéskötés jogi hátterét, megszabadítván a német gazdaságot is a kritizált béklyóktól (például bizonyos fajta biztosítások vonatkozásában).
Lengyelország
Szintén a prim.hu számol be arról, hogy Lengyelország 17 pénzügyi szervezete – köztük tíz bank és a varsói tőzsde (GPW) – tavaly szeptemberben közös vállalatot hozott létre Centrast néven, amely a digitális aláírással történő fizetéseket fogja kézben tartani. A cég erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy az elektronikus aláírásra vonatkozó törvény hatálybalépése után lehetővé tegye az újfajta szignók használatát a helyi felhasználók részére az e-commerce és e-banking szolgáltatások terén.
A Centrast két legnagyobb részvényese (5-5 százalék, azaz 21 millió zloty tulajdonrésszel) a GPW és a Bank Slaski – ez utóbbinak többségi tulajdonosa az ING Group. A Reuters szerint Lengyelország legnagyobb lakossági bankja, az állami tulajdonban lévő PKO BP és a BRE kereskedelmi bank egyaránt 4 százalékos részesedéssel bír benne.
A lengyel internethasználók több mint 90 százaléka még egyetlen alkalommal sem vásárolt vagy fizetett a hálózaton keresztül.
Az OBOP lengyel közvélemény-kutató intézet által készített felmérés szerint a lakosság 13 százaléka, vagyis 4 millió ember rendelkezik internet-hozzáféréssel.
B. A.
