Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Azt, hogy egy normál életbiztosítás alapvetően mire szolgál – például arra, hogy gyerekeink ne haljanak éhen, vagy ne maradjanak fedél nélkül, ha fejünkre esik az ég -, alighanem mindenki tudja. Már sokféle egzotikus, régi társadalomban is van valamiféle hasonló: van, ahol a férfinak kutya kötelessége feleségül venni testvére özvegyét (is), van, ahol a falu vagy a törzs gondoskodik az árvákról... Ezek lényege, hogy az emberek valamiféle közösséget alkotnak, és gondoskodnak a bajbajutottakról.
Ha a társadalomban nincsen automatikus gondoskodó rendszer, vagy esetleg nem vagyunk elégedettek vele, hasonló szerveződések létrejöhetnek önkéntes alapon is. Ha sok ember összeáll, és mindenki minden hónapban befizet egy összeget egy közös kasszába, abból lehet segíteni azon keveseken, akik időnként bajba kerülnek. Hasonló önsegélyező egyesületek is léteznek, de kitalálták azt is, hogy jó üzlet ilyesmit megszervezni, szolgáltatásként fenntartani is. Valahogy így írhatjuk le a biztosítótársaságok lényegét, hiszen ők is – amellett, hogy szükség esetén saját tőkéjükkel is beszállhatnak – alapvetően a többi tag befizetéseiből fizetik ki a bajbajutott tagok „kárát”.
A biztosítók úgy működnek, hogy – nagymennyiségű statisztikai adat felhasználásával – kiszámolják, egy-egy káreseménynek mennyi a valószínűsége. Például, ezer darab, 36 éves férfiból átlagosan hány hal meg évente. Ennek alapján meg tudják állapítani, hogy mekkora az a biztosítási összeg, amit a 36 éves biztosítottjaiktól el kell kérjenek, ha azt akarják, hogy a befizetések fedezzék az elhalálozókra fizetendő összeget, a különböző adminisztrációs költségeket, és még nyereségük is maradjon. (Csak egy kis játék a számokkal: ha például ezer emberből tíz hal meg évente /azaz 1 százalék/, és mindenki egymillió forintra biztosította magát, akkor legalább 10 ezer forintot kell kérni mindenkitől ahhoz, hogy az egymillió forint összejöjjön, mert százszor tízezer, az egymillió. Plusz a költség, plusz a nyereség...) A valóságban persze nem pontosan így működik a dolog, sok tényezőt mérlegelve a valószínűségek alapján határozzák meg, kitől mennnyit kell kérni. A kockázat annál kisebb, minél több az ügyfél, mert a káresetek így annál egyenletesebben oszlanak meg.
Hát, eddig az elmélet. A gyakorlatban viszont, ez a terület annyira agyonbonyolódott, hogy ember legyen a talpán, aki kiigazodik rajta. Amit fentebb leírtunk, az a klasszikus, úgynevezett haláleseti vagy kockázati életbiztosítás. De itt nem álltak meg a biztosítók: rájöttek, hogy sokkal nagyobb az üzlet, ha biztosítás címén nemcsak biztosítást kötnek az ügyféllel, hanem a hosszú távú megtakarításait is ők kezelik. Számon tartanak például úgynevezett elérési biztosítást is, aminek az a lényege, hogy az ügyfél fizetget bizonyos összegeket, ezek kamatoznak, majd a futamidő végén visszakapja a befizetéseit és azok hozamát. Ha pedig meghal, akkor az örököse vagy az egyéb, életében kijelölt személy (az úgynevezett kedvezményezett) kapja meg a zsozsót – de csak amit befizettek, plusz hozamok (és mínusz költségek).
Hogy ebben mi a biztosítás? Semmi. Ez egy egyszerű takarékossági konstrukció. Nem is nagyon használják így, ehelyett leggyakrabban összakapcsolják a kettőt, a kockázati biztosítást és az elérésit: az ügyfél fizetget, és ha életben találja a biztosítás lejárata, visszakapja a befizetéseinek a nagyobb részét és azok hozamát. Ha pedig elhalálozik, akkor a kedvezményezett vagy az örökös kap pénzt, de – itt lép be a biztosítási elem – jellemzően nagyobb összeget, mint a befizetések és azok hozama. Ezt nevezik vegyes életbiztosításnak.
Csakhogy a biztosítónak költségei is vannak ám, bizony. Az esetleges elhunytak után fizetendő magasabb összegekre is tartalékot kell képeznie, meg hát a pénz forgatásának (a vagyonkezelésnek), az adminisztrációnak is vannak költségei, így aztán a befizetéseknek csak egy része kezd „nekünk kamatozni”, a többit alaposan levonják. Hogy mennyit, az biztosításonként igencsak változó. A biztosítási ügynökök nem szívesen dicsekednek vele, nekünk viszont elemi érdekünk, hogy ennek utánnanézzünk...
Eláruljuk: nem keveset. A biztosítások ugyanis jellemző módon nem úgy köttetnek, hogy az ügyfél bemegy egy fiókba, kér egy darab biztosítást, leakasztják a szögről, fizet, majd távozik is. A biztosítóknak általában nincs vagy csak korlátozott a fiókhálózatuk, az „értékesítés” jórészt ügynökökön keresztül bonyolódik. Ráadásul a legtöbb ügyfelet úgy kell rábeszélni, fáradságos munkával (és sok ügyfelet végül nem is sikerül meggyőzni, ami sok-sok elfecsérelt munkaóra), és mindezt meg kell fizetnie azoknak, akik végül biztosítást kötöttek. Ehhez jön még, hogy a legtöbb biztosítás egyéni konstrukció, különböző korú emberek, különböző futamidő, különböző összegek stb., amit mind ki kell számolni. (A legtöbb életbiztosítás ráadásul különböző kiegészítőket is tartalmaz, például betegség és baleset esetére.)
Meglepő adat: a hazai életbiztosítási üzletágban 2003-ban 26,8 százalék volt a költségek aránya a biztosítókhoz befolyó díjbevételeken belül. (Olvasható a PSZÁF-nak a felügyelt szektorok 2003. évi működéséről szóló éves jelentésének 83. oldalán, amit nemrég a Figyelő ismertetett.) Vagyis: az ügyfelek minden befizetett 100 forintjából átlagosan 27 ment el költségekre. Ez nem kevés, főleg, ha a befektetési alapok jellemzően évi 2-4, vagy a nyugdíjpénztárak 2-6 százalékos költségszintjével hasonlítjuk össze. A képet valamivel árnyalja, hogy ebből 16,7 százalékpont az úgynevezett szerzési költségekre ment el, értsd, jórészt ügynöki díjakra, amik az első egy-két évben jellemzően magasabbak, később csökkennek. (Ám ez az ügyfeleket valószínűleg nem vigasztalja túlságosan.) De még a fennmaradó 10 százalék igazgatási (adminisztrációs) és kárrendezési költség sem kevés.
Ahogy a PSZÁF a biztosítási formák összehasonlító táblázatához készült előszavában írja:
„Fontos tisztáznunk, hogy mi a célunk a biztosítással? Valóban biztosítani kívánjuk magunkat, hozzátartozóinkat, avagy inkább megtakarítani, befektetni szándékozunk? Amennyiben inkább megtakarítási szándék vezérel - a megfelelő döntés meghozatala érdekében - célszerű a biztosítási termékeket más pénzügyi, befektetési termékekkel is összehasonlítani.” Nos, költségoldalról, a számok tükrében úgy tűnik, a biztosítások nehezen tudnak versenyezni az egyéb megtakarítási formákkal.
A helyzeten mindenképpen javít, hogy a biztosításokra – hasonlóan az önkéntes pénztárakhoz, de eltérően a befektetési alapoktól és egyéb értékpapír-befektetésektől – adókedvezmény, azaz személyi jövedelemadó-kedvezmény jár. Ezzel a befizetések 20 százalékát – de legfeljebb évi 100 ezer forintot – lehet visszakérni az adóból, a legalább 10 éves konstrukciók esetében. (Kiegészítésként, ha a biztosítás díja meghaladja az előző évit, a különbségre még 10 százalék jár.) Ez egyben azt is jelenti, hogy aki az ilyen, kedvezményezett biztosítását 10 év előtt felmondja, annak az adóhivatal felé is fizetnie kell.
A vegyes életbiztosításokon kívül egy másik, nagyon népszerűvé vált biztosítási forma a unit linked-biztosítás. A kifejezés azt jelenti, hogy „egységhez kötött”, az egység itt „befektetési egységet” jelent. Ennél a formánál a befizetett pénzt – pontosabban annak költségekkel csökkentett részét - egy adott árfolyamon valamilyen „eszközalapban” számolják el. Az eszközalapok adott kockázatú befektetéscsoportokat vásárolhatnak, meghatározott szabályok alapján. Olyan eszközalapokat látunk, mint „pénzpiaci”, „kötvény”, „részvény”, „ingatlan” stb. Az egész rettentően hasonlít a befektetési alapokra – de nem befektetési alapról van szó -, illetve ezek a befektetési egységek a befektetési jegyekre.
Ennek a módozatnak az az előnye, hogy az ügyfél meghatározhatja, hogy a pénzét milyen kockázatú eszközökben, befektetéscsomagokban (melyik eszközalapban) fektetik be. Más biztosítási formákkal szemben ugyanakkor itt nincsen garantált, vagy minimális hozam, az egész tényleg értékpapír-befektetésként működik, ahol a kockázat – a veszteség vagy nyereség – az ügyfél számlájára megy.
