Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A tankönyvek szívesen emelik ki, hogy a tőzsdére menetel nem kevés előnnyel jár a cégek számára. A részvénytársaságok általában háromféle vagyonból gazdálkodhatnak: az alapítók által összeadott vagyonból, bankhitelekből (vagy kötvénykibocsátásból) és a más befektetők, - nagyobb pénzügyi befektetők vagy kisbefektetők - által összeadott pénzből, tőkeremeléses részvénykibocsátás útján. (Pénzügyi befektetőnek azt nevezik, aki nem szó bele a vállalat opreatív irányításába, részvénytulaljdona értékében növelésében érdekelt. Ellenéte, a szakmai befektető irányítja is a vállalat stratégiáját. A tipikus kisbefektetők rendszerint pénzügyi befektetőnek tekinthetők.)
A hitelfelvétel, kötvénykibocsátás nagy hátránya, hogy az így szerzett pénzt vissza is kell fizetni valamikor, méghozzá rendszerint meghatározott időpontban és összegben. S általában nincs mese, aki nem tud fizetni, rendszerint csődbe megy, vagy legjobb esetben haladékokat kaphat hitelezőitől. Tehát a rossz gazdasági döntések, vagy a piaci környezetben beálló negatív változások könnyen csődbe is vihetik a tartozó céget. Előnye, hogy a kötvények megvásárlóinak nincsen joguk beleszólni a cég működésébe, sőt normál esetben a hitelező bankoknak sem, bár érdekérvényesítő képességük nemritkán igencsak nagy.
Ha a társaság részvények kibocsátásával von be tőkét, akkor viszont szabadon is rendelkezhet a befolyt pénzzel, meg ráadásul nincs is olyan határidő, hogy mikor kell azt visszafizetnie (általában szinte soha, ha a működés határozatlan idejű, csak végelszámolásnál). Ha nyereségesen gazdálkodik, akkor a részvények vásárlói többnyire megtalálják számításukat, hiszen osztalék formájában, vagy részvényeik árfolyamának emelkedésével jól járnak. Ha ki akarnak szállni, ezt a részvények piaci eladásával tehetik meg.
A részvénykibocsátások hátránya az alapító-tulajdonosok vagy más nagytuladjonosok számára, hogy másokat is be kell vonniuk a cég irányításába, és a kiebb-nagyobb pénzügyi befektetők valamilyen szinten belelátnak a társaság működésébe (ezt a törvények is biztosítják számukra), szavazati joguk van, különböző módokon, fórumokon (cégbíróság, PSZÁF, bíróság, tőzsdei választott bíróság) érvényesíthetik jogaikat, jelezhetik, ha törvénysértés észlelnek. Akár egyetlen részvény birtokában is megvan ez a joguk, így az egészen kicsi részvényesek is eléggé sok kellemetlenséget tudnak okozni.
Másrészt, nagy dilemma, hogy a nagyrészvényesek mekkora hányadot engedjenek át a kicsiknek, illetve más nagyrészvényeseknek. Ha megtartanak maduknak legalább 50 százalékot (és a cég alapszabálya olyan), akkor megtarthaják ezzel a cég feletti ellenőrzést is, így a többi befektető nem sokat rúghat labdába, nem szólhat bele a cég irányításába, nem válthatja le a tizstségviselőket stb. Ugyanakkor már 25 százalékos pakettel is eléggé sok mindent (az úgynevezett minősített többséget igénylő döntéseket) meg lehet vétózni, sokat lehet „kellemetlenkedni” a nagyrészvényeseknek. Ennek ellenére sok kisbefektető, méginkább a hozzáértő nagyobb pénzügyi befektetők jobban szeretik az olyan cégeket, ahol senkinek sincs 50 százalékos részesedése. Ekkor igyanis a cég vezetése sokkal jobban rákényszerül, hogy a részvényesek igényeit, kívánságait kövesse - és nemcsak egy-két nagybefektetőét -, ellenkező esetben könnyen leválthatják. (Ilyen helyzetben vannak egyes nagyvállalataink, mint az OTP, Mol, Richter – ezeket eléggé sokra is értékelik rendszerint a tőzsdén.) Nagyobb tehát a „demokrácia”, nagyobb az esély a részvényesek igényeinek kielégítésének az esélye.
Ha nincsen meghatározó, 50 százalék feletti tulajdonos, akkor fennáll a cég felvásárlásának veszélye. Nyilván az alapítók nem szeretik kiengedni kezükből a kezdeményezést, az uralmat a cég felett, a részvépnyek vásárlói viszont kedvelik ezt a szituációt. Ha ugyanis valaki rászánja magát, hogy felvásárol egy céget, akkor venni fogja a papírokat erősen, a kereslet pedig egyértelműen árfelhajtó tényező, részvényeink értéke emelkedik. Táadásul a törvény szerint már 33 százalékos részesedés elérésekor (bizonyos esetekben már 25 százaléknál) nyilvános vételi ajánlatot kell tennie a többi részvényes számára, általában az utóbbi félév átlagárán, vagy azon a legmagasabb áron, amit ő maga az utóbbi időben a részvényekért fizetett. Ez pedig sokszor újabb nyereséget jelenthet a részvénytulajdonosok számára, bár a felvásárlók rendszerint dongosan ügyelnek arra, hogy azért túl sokat se kelljen fizetniük.
Jelenleg készül egy hasonló ajánlat a Forrás Rt. törzsrészvényeire, illetve nemrég zárult három áramszolgáltató társaságra tett ajánlat. Ezekkel nem jártak rosszul a részvényesek a kortábbi tőzsdei árakhoz képest. Az ajánlatok mindenesetre általában azzal a sajtnálatos következménnyel szoktak járni, hogy a részvény eltűnik a tőzsdéről, vagy kivezetik, vagy minimálisra csökken a papírok forgalma.
De kik is kerülhetnek tőzsdére? Alapvetően olyan cégek, ahol volt már egy nyilvános értékpapír-kibocsátás, és amelyek a tőzsdei szabályokat magukra nézve kötelezően elfogadják. Nyilvános kibocsátást végülis bármely cég kezdeményezhet, újabban akár frissen indulók is, de megnyerő múlt és biztató jövőbeli kilátások nélkül kevéssé érdemes belevágni. A részvények tőzsdei bevezetése nem kötezelő, de melegen ajánlott, egyébként ugyanis a papírok vásárlói nehezen tudják értékesíteni azokat, sokkal nehezebben találnak vevőre. Sok intézményi befektető – befektetési alapok, biztosítók – nem is vehetnek tőzsdén kívüli papírokat, vagy csak igen korlátozott mennyiségben.
Tőzsdére kerülni alapvetően nem túl nehéz, ha a kibocsátás során már elkeltek a papírok. A tőzsdén ugyanakor van egy A és egy B kategória, az utóbbi feltételeit könyű teljesíteni, az előbbiben, az „elitklubban” már komolyabbak az előírások, ide jellemzően csak nagyobb cégek kerülhetnek. Például meg kell lenni a megfelelő közkézhányadnak. A közkézhányadot a tőzsdei szabályzat úgy fogalmazza meg, hogy az egyenként 5 százaléknál alacsonyabb részesedéssel rendelzető befektetők részvénytulajodnának összessége, néhány kivétellel (pl. menedzsment, és egyéb dolgozók, állam). A közkézhányad az A kategóriában vagy 25 százalék kell legyen, vagy 2 milliárd foritnnyi papírnak kell közkézen lenni, vagy legalább 500 tulajdonos kell legyen.
Miért van az mégis, hogy a hazai tőzsdei részvények száma az utóbbi időben nehhogy növögetne, hanem inkább csökken? Új bevezetésekről alig hallani, tavaly is csak kettő volt (Forrás, FHB), a nyáron talán a Freesoft részvénye fog idáig eljutni, ha a kibocsátás sikeres lesz. Jelentkezők éppen vannak, a BÉT kampánya során havonta-kéthavonta mutatnak be tőzsdeérettnek mondott cégeket, ám ezek is inkáőbb 1-2 évre teszik a várható tényleges megjelenés időpontját. Az egyik oka ennek talán a bizalmatlanság, több részről is. A BÉT-et, bár az utóbbi egy éve nem volt rossz, az utóbbi években elkerülték az igazán látványos árfolyamemelkedések, így a hazai spekulánsréget jelentős része is eltűnt, a cégtulajdonosok pedig kevéssé bízhatnak abban, hogy nagyon jó áron értékesíthetik a részvényeket. A kisebb társaságok részvényeit pedig valószínűleg csak a hazai spekulánsok, esetleg alapok vennék meg, a tőzsdét uraló nagy külföldi alapoknak ezek nem jelentenek tételt, valószínűleg nem foglalkozának velük, ami szintén nem sok jót jelent az árak szempontjából.
A hazai magánvállalkozók pedig feltehetően ritkán lépnek ki szívesen a nagy nyilvánosság elé, egyesek talán azért is, mert sok sötét könyvelési tételt kéne ehhez rendbe tenni, talán tartanak attól is, hogy a konkurencia túlságosan belelát lapjaikba. Mások talán csak kerülni akarják a feltűnést, elvégre gazdagnak, sőt ismert gazdagnak lenni veszélyeket is rejt magában. Megint mások feltehetően nem szívesen engednék ki kezükből vállalatuk irányítását, így inkább privát keresnek csendestársakat, vagy maradnak a bankhitelnél. Akárhogy is van, remélhetőleg a jövőben azért többen felfedezik majd a tőzsde előnyeit, amik közül még a dolog reklámértékét is szívesen szokták emlegetni.
