Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Nicolas Sarkozy fölényesen nyerte a francia elnökválasztást, nem utolsósorban azzal, hogy dinamikus gazdaságpolitikát ígért. A voksok megszerzésében erőteljes szerepet játszott, hogy adó- és tb-járulék-mérséklést is meghirdetett, és a franciák be is sétáltak a csapdába. Nevezetesen a gazdasági reformokból elsősorban erre figyeltek, pedig ma Európában az elodázhatatlan strukturális reform megszorítást jelent, ami rövid távon mindig a polgárt sújtja. Sarkozy komolyan gondolja a fiskális terhek csökkentését, ezt azonban valamiből finanszírozni kell. A kulcs a terhek mérséklése abban a reményben, hogy a vállalkozók hatalmas befektetésekbe kezdenek, munkahelyek teremtődnek, a belső kereslet meglódul, a kincstárba ömlik a bevétel, messze meghaladva az adócsökkentés nyomán keletkezett jövedelemkiesést, és így az emberek torkán is könnyebb lesz lenyomni a megszorító intézkedéseket, például az oktatási reformot vagy a 35 órás munkahét feladását.
Sarkozy egyszeriben szembesült azzal, hogy ma európai politikus nemcsak a hazájában felelős, és minél nagyobb az ország, annál fontosabb, hogy hitelét ne csak hazájában tartsa fenn. Az elnöknek tudnia kellett, hogy meghirdetett új hullámának következményei lesznek uniós szinten is, vagyis könnyelmű ígéretnek bizonyul, hogy 2010-re egyensúlyba kerül a francia államháztartás. Ezért nemcsak otthon, de Brüsszelben is el kell adnia a „reformokat”. Így került sor hétfői brüsszeli látogatására. Előbb az Európai Bizottság elnökének, José Manuel Barrosónak fejtegette, hogy országa érdekeit előbbre tartja, de nem akarja arcát az európai térfélen se elveszíteni, ezért az EB is jobban teszi, ha jó képet vág a dologhoz és ahelyett, hogy támadja a játékszabály tervezett felrúgását, maga is partner benne. Barrosónak azonban a saját tekintélyét is védenie kellett, elvégre eddig teljes mellszélességgel kiállt a „bő esztendőkben tartalékot kell képezni” pénzügypolitika mellett, hiszen mindenki tudja, hogy jönnek még ínséges idők. Ezért részt vállalt a kompromisszumban. Sarkozy vállalta, hogy személyesen győzi meg az uniós pénzügyminisztereket arról, hogy komolyan gondolja a reformokat, és nekik is jobb, ha önként adnak haladékot – most két évet kért –, és nem a konfrontációt választják. Nem teljesen azt kapta, amit remélt, de Barroso segítségével elérte, hogy a kategorikus elutasítás helyett időhöz jut. Kérésére, hogy hunyjanak szemet a gentlemen’s agreement megsértése fölött, majd csak az ősszel kap választ. Szeptember közepén benyújtja a különben csak az év végén esedékes stabilitási programját, ami majd részletezi a reformokat, amelyek párizsi remények szerint garantálják, hogy legkésőbb 2012-re egyensúlyban lesz az államháztartás.
Sarkozy valóban időhöz jutott, de ami fontosabb: sikerült rést ütnie az uniós bástyán: most szokhatnak a gondolathoz a többiek, hogy lám, ami nincs kőbe vésve, azt föl is lehet rúgni. Nem elegáns, de nincs alternatíva, különösen azt követően, hogy pár éve maguk a tagállamok asszisztáltak ahhoz, hogy még a kőbe vésett stabilitási és növekedési megállapodást is föl lehetett rúgni. Akkor elnézték, hogy Németország és Franciaország éveken át következmények nélkül sérthette meg a megállapodást, amikor költségvetési hiányuk túllépte a GDP-arányos három százalékot.
Viszont az sem elhanyagolható, amit cserébe kapnak. Ha beválik a francia kísérlet, évekre kapnak muníciót: lám, el lehet törölni a 35 órás (luxus) munkahetet, lehet szigorítani a munkanélküli-segély feltételein, eltörölni a korai nyugállományba vonulást, és az állam is feladhatja a mindenható, biztos munkaadó imázsát. Persze Sarkozy pókerjátszmájának is vannak kockázatai, hiszen mi történik, ha az intézkedések nem hozzák meg a kívánt eredményeket, illetve jönnek az ínséges évek. Akkor még lyukasabb lesz a francia kincstár zsebe, és még a tartalék is hiányzik majd belőle, amellyel legalább a három százalék alatt lehetne maradni.
