Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Belül jobb – hirdette három esztendeje a frivol, fiatal párt ábrázoló írországi plakát az EU történelmi bővítése előestéjén. Az aktus olyannyira sikeres volt, hogy ma már harmadik születésnapját üljük. Ha megvonjuk a mérlegét, a kép vegyes. Ott vannak az élenjárók, akik már teljesítették, vagy legalábbis teljesítik az euróra áttérés feltételeit, és akik a főcsapás sodrában haladnak, vagyis nem sértik meg látványosan az uniós joganyagot, és – talán ami még fontosabb – nem fűződik (akár csak vélt) érdekük az integrációs folyamat lelassításához. De még csak meg sem kérdőjelezik a kompromisszumok közt kiizzadott alkotmánytervezetet. Köztük találhatjuk a baltiakat, a szlovénokat, a máltaiakat, sőt, Ljubljana már készül is jövő évi uniós elnökségére.
Az újak között ott vannak a „problematikusabbak” is. Magyarország rekorddeficitjével birkózik, miközben a hitelvesztéssel küszködő kormány próbálja végrehajtani a nagy elosztó rendszerek reformját. A cseh és lengyel kormánynak sikerült csatlakoznia az EU euroszkeptikusaihoz, különösen amikor az integráció elmélyítéséről szól a vita. Ha ebben a két országban tartanának népszavazást az alkotmányról, a kimenetele legalább annyira megjósolhatatlan lenne, mint amilyen volt Hollandia vagy Franciaország esetében. Igaz, megfigyelhető egy érdekes különbség: míg a két régi tagország kormánya aktívan kampányolt az alkotmány elfogadásáért, addig a lengyel vagy cseh elit többsége korántsem lelkes a gondolattól, hogy tovább kurtítsanak országuk szuverenitásán. Nem érdekeltek abban sem, hogy szélesedjen a közös politikák mezője. Mintha megfeledkeznének arról, hogy a közös politikák dinamizmusa nélkül talán nem volnának elérhetők a szolidaritás elvén nyugvó anyagi források. Megkockáztathatjuk a megjegyzést: a régi, alapító országok még azt is megengedhetik maguknak, hogy egy kissé hátrább lépjenek, egész egyszerűen azért, mert van honnan hátrálniuk.
Nem mindig evidens, mit tekintünk nemzeti érdeknek. Magyarország például a legutóbbi uniós csúcson erőteljesen harcolt azért, hogy a megújuló energia 20 százalékos részesedése a teljes energiaszükségletből 2020-ban csak uniós átlagban legyen kötelező, de ezen belül állapítsanak meg egyéni értékeket. Gyurcsány Ferenc kormányfő meggyőzte kollégáit, hogy ez anyagi terhek felelőtlen vállalásával járna. És nehéz ítélkezni. Hiszen igaz, hogy Budapest gyengítette a formálódó közös energiapolitikát, ami a magyaroknak is többek közt tisztább levegőt adna, viszont senki sem várhatja el a természeti feltételekben szűkölködő szegényebb országoktól, hogy erejükön felül vállaljanak.
Külön fejezetet érdemel Lengyelország. Varsó hónapok óta blokkolja a tárgyalások megindulását az EU és Oroszország közötti új együttműködési megállapodásról. Alapvetően így áll bosszút a lengyel agrártermékek orosz embargójáért. Moszkva – különösen a konfliktus elején – nem teljesen alaptalanul rendelt el behozatali tilalmat. Tény viszont az is, hogy tekintettel a két ország közötti kényes politikai helyzetre, egyik fél sem törekedett a viszály konstruktív rendezésére, a vétó lehetősége pedig kapóra jött a lengyeleknek.
Varsó másik szívfájdalma a tagállamok szavazati súlya, ami az alkotmánytervezet szerint kedvez a németek dominanciájának. Ám mielőtt Varsó oly vehemensen csökkentene ezen, talán nem ártana tekintetbe vennie, hogy a lengyel fejlesztést finanszírozó kohéziós alap legnagyobb hozzájárulója Berlin. Amivel nem azt állítjuk, hogy Németország megvásárolhatja befolyását, csak talán figyelembe lehetne venni, hogy az Odera túlpartján is odafigyelnek arra, hogy érvényesüljön a kényes egyensúly.
Az amerikai rakétaelhárító pajzs cseh- és lengyelországi telepítése kapcsán föltehető a kérdés: hol húzódik a lojalitás határa, milyen a két ország viszonyulása az európai közös védelem- és biztonságpolitikához. Az uniós politikák megszületésétől távolról sem idegen az alkufolyamat, ám az alku természete a valamit valamiért. Ebben a tekintetben a lengyelek és a többi „visszafogott” körülnézhetne, hogy mivel járulhatna hozzá az integrációhoz. Úgy tűnik, a lengyel elit – talán nemzeti büszkeségből – inkább kihívásként tekint az EU-ra. Kihívás a közös politikákra való törekvés, kezdve a környezetvédelemtől (a Rospuda völgyi autópálya, amely megsérti a Natura 2000 tájvédelmi kötelezettséget) a közös védelempolitikáig. Az európaiak tudják, hogy csak a világi állam garantálhatja a vallásszabadságot, a szekularizált állam soha, csak lakossága lehet vallásos. Mindazonáltal Varsó keményen harcol azért, hogy az alkotmányban legyen utalás istenre...
Az EU egyik legfontosabb alapelve a bármely diszkrimináció elleni küzdelem. Talán nem ártana emlékeztetni a lengyel képviselők többségét arra, miként esett el 2004-ben az olasz Rocco Buttiglione az Európai Bizottság tagságától, miután meghallgatásán az Európai Palamentben bűnnek minősítette a homoszexualitást. A lengyel törvényhozók az EU alapelvével szálltak szembe, amikor a kriminalitás körébe utalták ezt a szexuális preferenciát.
A közép-európaiak egy évtizeden keresztül érveltek amellett, hogy az EU erkölcsi kötelessége az integrációs folyamat felgyorsítása, hiszen ők mindig is Európához tartoztak, és az egyetlen „hibájuk” az volt, hogy Európa rossz oldalán születtek. Talán jogos a kérdés: melyik Európába siettek, és milyen integrációt tartottak szem előtt.
