Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Teljes volt a zűrzavar az Európai Bizottságban (EB), amikor kiderült, hogy a francia kormány úgy döntött: a 80 százalékban állami tulajdonban lévő Gaz de France (GdF) felvásárolja a Suez energiaszolgáltatót. A lépésre valószínűleg nem került volna sor, ha nem előzi meg az olasz Enel hasonló törekvése, nevezetesen hogy az egyébként szintén francia Veoliával a Suez megvételére készült. Csakhogy a Veolia visszalépett, majd két napra rá jött a párizsi bejelentés a GdF szándékáról. Az események sorrendje túlságosan is gyanús ahhoz, hogy véletlent sejtsünk, ráadásul Dominique de Villepin francia kormányfő nem is rejtette véka alá, hogy tekintettel a különleges nemzeti stratégiai érdekekre, ésszerűnek tűnt a Suezzel történő fúzió.
A brüsszeli zűrzavar oka nagyon is érthető. José Manuel Barroso EB-elnök politikája sarokkövének tekinti az EU nemzetközi gazdasági szerepének erősítését, hogy megállja a helyét a globalizációs kihívások közepette. Ahogyan fogalmazott: az EU nem bír el 25 felszabdalt piacot, a nemzetközi porondon erős szereplőkre van szükség. Ez tiszta beszéd, a GdF és a Suez fúziójával valóban a világ egyik legtőkeerősebb energiaszolgáltatója jön létre. Így aztán érthető volt, hogy szóvivője kezdetben elzárkózott az üzlet bírálatától, mondván, addig a bizottság nem kommentál, amíg nem érkezik meg a hivatalos értesítés Párizsból, a fúzió piaci következményeinek elemzése csak azt követően kezdődik meg. A bizottsági tagok azonban „cserben hagyták” az óvatosan nyilatkozó szóvivőt, nekik nem volt szükségük semmifajta elemzésre. Így aztán hamar kiderült, hogy Barroso szemlélete az éremnek csupán az egyik oldala. A másik, hogy az uniós alapszerződés garantálja a tőke szabad áramlását, márpedig az olasz cég ajánlatát Párizsban fúrták meg – amit most a belső piacért felelős bizottsági tag, Charlie McCreevy apparátusa vizsgál, mert sejthető, hogy a Veolia nem magától lépett vissza és hagyta magára az olasz céget.
Az üzlethez lesz Neelie Kroes versenypolitikáért felelős biztosnak is egy-két szava. Éppen a közelmúltban ostorozta a tagállamokat, mert nem nyitották meg energiapiacukat, mesterségesen akadályozzák a külföldi szereplőket, az egykori monopóliumok tartják erőfölényüket. Ez viszont ellentmondásban áll Barroso törekvésével, aki nem bánná, ha a fúziókkal még dominánsabb cégek keletkeznek, ám az árak csak egy sokszereplős piacon csökkenhetnek – mit ér a liberalizálás, ha elfogynak a szereplők? Brüsszelben kíváncsian várják, miként lehet feloldani ezt az ellentmondást, különösen most, hogy a testület ma hozza nyilvánosságra az úgynevezett energiapolitikai zöld könyvet, amely felvázolja az általános stratégiát. Kiszirvárgott hírek szerint egyes passzusait lázasan átírták válaszul a Suez sorsa nyomán levonható tanulságokra. Ezzel persze az ügynek nincs vége, itt nemcsak az EU energiapolitikájáról van szó, hanem a tagállamok már-már nyegle protekcionizmusáról, amit most Róma kifogásol. Maga Giulio Tremonti gazdasági miniszter utazott lóhalálában Brüsszelbe, hogy személyesen protestáljon, nagyvonalúan eltekintve attól, hogy néhány hónapja hatalmas botrányt keltett, amikor Róma meg akarta akadályozni a Banca Antonveneta holland tulajdonba kerülését. És hasonló esetet lehet másutt is találni, hiszen még nem ült el annak a gazdaságpolitikai viharnak a szele, amelyet az keltett, hogy Madrid blokkolni akarta a spanyol Endesának a német E.On általi felvásárlását. Hivatkozhatunk a Varsó elleni eljárásra is az olasz UniCredit és a német HVB fúziójának megakadályozása miatt, mert az egyesülést Brüsszel ugyan jóváhagyta, de a lengyelek nem nézik jó szemmel, hogy ebben az esetben a két bank lengyel leányvállalatai is olasz kézbe kerülnének.
Száz szónak is egy a vége: a nemzeti protekcionizmus fölerősíti a rossz értelemben vett gazdasági patriotizmust, amely végső soron mérgezi az EU belső piacát. Ennek pedig beláthatatlan következményei lesznek, a nemzeti érdekek védelmének eddig legfeljebb óvatos szóvirágokba csomagolt retorikáját felválthatja a nyílt populizmus, hiszen a széles politikai palettán a nemzeti érdekek definíciója is eltérő. Végül aztán végképp megválaszolatlanul marad a kérdés: milyen jogon követelheti az Európai Unió akár Kínától, akár Oroszországtól piacuk tágabbra nyitását…
