Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
– Az Európai Bizottság tavaly ősszel több területen is bírálta Törökországot. Lett-e foganatja a kritikának Ankarában? A szólásszabadságról szóló perekben a török igazságszolgáltatás többször is visszakozott, de ez inkább az uniós nyomásnak volt köszönhető és nem a reformok folytatásának…
– Legyünk őszinték. Október 3-a óta (a csatlakozási tárgyalások hivatalos kezdete – a szerk.) nem került sor jelentős lépésre a török igazságügyi törvénykezésben. Elsősorban azt vártuk el, hogy a már elfogadott törvényeknek, főként a büntetőtörvénykönyvnek szerezzenek érvényt. Ennek az ellenkezője tapasztalható. Nem is annyira a kormány miatt, inkább a társadalom bizonyos részeiben van ellenállás. És ez nem tesz jót a török ügynek. Csatlakozásuk támogatottsága az unión belül amúgy is meglehetősen alacsony, a közelmúltban indult pereknek igen rossz a visszhangjuk.
– A csatlakozási tárgyalások legkevesebb egy évtizedet vesznek igénybe. Milyen kihívást jelent ez?
– Talán a legnagyobb problémát az jelenti, hogy az államnak át kellene gondolnia, újra kellene értékelnie, milyen szerepet akar betölteni egy modern, demokratikus társadalom életében. Hogyan akar nyitottabb, átláthatóbb lenni, szabad teret adva a vitának, legyen szó akár a szólásszabadságról vagy a civil társadalom működésének lehetővé tételéről. Az engedélyezés talán nem a legjobb szó, hiszen formálisan nincsenek betiltva a szervezetek, de az állam jelenléte túlságosan erős, a társadalom ellenőrzése bénítja a civil szervezeteket, amelyek egyébként egyenrangú partnerek lehetnének az átalakításban, reformokban. De említhetjük az 1995-ben aláírt vámuniót is, számos ponton még mindig nem tesz eleget Ankara. A török piac nagy részét 10-12 család uralja, nemigen hajlanak az igazi verseny elfogadására, megsértik a szabályokat. A hatalmas holdingokon keresztül ellenőrzés alatt tartják a török gazdaság fontos ágazatait. Bankok, távközlési, közlekedési vállalkozások alkotják a birodalmukat.
– Az őszi kritikában hangsúlyt fektettek a hadsereg befolyására, a civil kontroll hiányára. Itt sincs elmozdulás?
– A szélesebb értelemben vett állami gépezetben: az igazságszolgáltatásban, az adminisztrációban, a médiában, az oktatásban egyaránt kimutatható a hadsereg befolyása.
– A hadsereg hosszú időn keresztül progresszív szerepet töltött be, őrködött a szekularizáció fölött.
– Pontosan ezért paradox a török helyzet. A lakosság nagy része számára a hadsereg szavatolja az állam és a vallás szétválasztását, továbbá a biztonságukat. És ez tényleg fontos, már csak a geopolitikai körülményekből fakadóan is. De mi lesz, ha a hadsereg egy napon majd ragaszkodni akar kivívott pozíciójához, amikor viszont a társadalomnak több oxigénre van szüksége, levegőhöz akar jutni…
– Mindez inkább azt a képet erősíti, hogy Törökország messze nem érett még a tagságra. Ha az új tagokról állították volna ki ezt a bizonyítványt, aligha kezdték volna meg velük a tárgyalásokat.
– Ezért mondtuk azt, hogy Törökország nem felel meg teljesen a politikai feltételeknek, de eleget teljesít ahhoz, hogy elkezdhessük a tárgyalásokat. Ami természetesen nehezíti az egész folyamatot.
– Hogyan lehet tárgyalásokat folytatni tíz-tizenöt év múlva aktuális ügyekről? Hogyan lehet gyakorlati kérdésekről érdemben dönteni?
– Nincs válaszom a kérdésre. Teljesen igaza van, szinte lehetetlen ilyen időkeretben gondolkodni. Törökországnak kellene előállnia egyértelmű szándékokkal, stratégiával, kötelezettségekkel, hogy hogyan és legfőképpen mikorra felel meg az uniós követelményeknek. Tény, hogy évekig is eltarthat bizonyos fejezetek esetében, mire Ankara akár csak a megnyitás feltételét teljesíti. Különösen a belső piacra vonatkozó törvénykezés átvételében. És eljön az a pillanat, amikor Törökországnak válaszolnia kell a kérdésre: megéri-e, érdemes-e folytatnia… Eltérően a közvélekedéstől, nem hiszem, hogy a mai probléma tényleg az, hogy Törökországnak rossz a megítélése, alacsony a támogatottsága. Hiszen miről beszélünk? Arról, hogy sok év múlva, a távoli jövőben csatlakozik. Ám az a Törökország alig hasonlít majd a maira. És ezért ez sokkal inkább a törökök gondja, mint a miénk. Az ő problémájuk, hogyan tudják elfogadtatni magukat. Például azzal, ha teljesítik a politikai feltételeket. A tárgyalások során szembesülniük kell majd olyan kihívásokkal, amelyek nem feltétlenül az uniós joganyaggal függnek össze, de törvénykezésüket ettől függetlenül is meg kell változtatniuk. És ez időt vesz igénybe. Amint kényes témákkal foglalkozunk majd, mint például az ingatlankérdéssel vagy a szuverenitás korlátozásának ügyével, biztosan heves viták robbannak ki. Képesek lesznek-e ezek kezelésére? Mennyi időre lesz szükségük ahhoz, hogy megemésszék, elfogadják a kritikát és képesek legyenek a változtatásra? Ezek olyan kérdések, amelyekre ma még nem tudjuk a választ.
