Jürgen Stark, a német Bundesbank nemzetközi gazdasági kapcsolatokért felelős alelnöke lesz az Európai Központi Bank (ECB) igazgatóságának új tagja, miután kinevezéséről megállapodtak az európai uniós tagállamok pénzügyminiszterei Brüsszelben. Az 57 éves szakember júniusban váltja majd a poszton az infláció elleni rendületlen küzdelem apostolaként emlegetett, amúgy szintén német Otmar Issinget a hatfős intézményben.
Stark nem ismeretlen az európai gazdaságpolitikusok körében, egyike volt ugyanis a fiskális szigort biztosítani hivatott és a kormányok kezét sokak szerint túlzottan is megkötő stabilitási és növekedési egyezmény kimunkálóinak az 1990-es években. Az inflációval kapcsolatos nézetei hasonlatosak Issingéihez, tavaly ugyanis ő volt az egyik első olyan európai jegybankár, aki az egyre lassuló gazdasági növekedés ellenére is a kamatok emelését helyezte kilátásba a fogyasztói árak emelkedésének megakadályozása érdekében. A szigor mellett érvelők végül el is érték céljukat, hiszen az ECB tavaly decemberben 25 bázisponttal, 2,25 százalékra emelte az irányadó kamatlábat, azaz öt év után újra szigorított a monetáris kondíciókon.
A Bloombergnek nyilatkozó elemzők szerint Stark hitelességével ennek megfelelően nem is lesz gond, az azonban kérdéses, hogy mekkora lesz a német szakember tényleges hatalma Frankfurtban. A piacok elismerését kivívó Issing ugyanis az igazgatósági tagságon túl az ECB vezető közgazdásza is volt, de Stark ezt a posztot nem örökli automatikusan, Jean-Claude Trichet ECB-elnöknek ugyanis joga van a feladatok újraosztására. Stark esélyei különben nem túl jók, mivel sosem foglalkozott monetáris politikai elmélettel, és nem rendelkezik a vezető elemzőktől elvárható doktori fokozattal sem.
Az igazgatóságnak az ECB elnökén és alelnökén kívül négy tagja van, akiket az uniós tagállamok állam- és kormányfői neveznek ki, egyhangú döntés alapján. Az ECB kormányzótanácsában meghatározott monetáris politika végrehajtásért felelős intézményben német szakembereken kívül francia, olasz és spanyol bankárok foglalnak helyet, amivel kapcsolatban a kisebb tagállamok gyakran rá is mutatnak a nagyobb tagországok indokolatlanul hangsúlyos jelenlétére az európai monetáris politika központjában. Az igazgatóság tagjai a végrehajtáson túl a monetáris politika kialakításában is részt vesznek, miután a jegybankelnökökkel együtt a kormányzótanácsban is helyet foglalnak. A 18 tagból álló tanács személyi állománya jelentős változásokon ment át az utóbbi időben, az eredetileg, 1999-ben kinevezett szakemberek és bankárok közül csak kevesen dolgoznak még ma is Frankfurtban.
Stark kinevezése előtt többen épp attól tartottak, hogy Issing távozásával a monetáris szigoráról ismert német iskola képviselői kiszorulnak a kormányzótanácsból, amit az is súlyosbított volna, hogy az áremelkedés elleni küzdelem kérdésében kevésbé elszánt országok képviselői – mint például az olasz Lorenzo Bini Smaghi – viszont egyre nagyobb befolyásra tesznek szert az európai jegybanknál. Stark mellett elsősorban a szintén német Axel Weberben, a Bundesbank 48 éves elnökében bízhatnak a konzervatívok, akik szerint az igazi kérdés most az, hogy Trichet képes lesz-e az egyre színesebb kormányzótanács munkáját egy adott irányba terelni, illetve hogy ki is lesz az ECB következő vezető közgazdásza.
Kolozsi Pál