Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A szenvedélyes Európa-párti – ahogy Tony Blair önmagát jellemezte az Európai Parlamentben, a brit elnökség kezdetén, és röviddel az éppen London miatt kudarccal zárult júniusi EU-csúcs után – könnyen abba a helyzetbe manőverezheti magát, amikor országa euroszkeptikusai ünneplik majd: lám a brit kormányfő megvédte a brit érdekeket, jottányit sem engedett a konzervatív előd, Margaret Thatcher által 1984-ben kivívott „előjogokból”. Mert mi is a tét? Az évi 4-5 milliárd euróra rúgó brit visszatérítés sorsa. Blair csak azzal a feltétellel hajlandó lemondani róla – egyelőre az sem világos, hogy mekkora hányadáról –, ha radikális eltolódás lesz az uniós költségvetés szerkezetében, azaz az agrárbüdzsé kárára több jut innovációra, az EU versenyképessége növelésére. Blair és általában Nagy-Britannia hatalmas tévedése, hogy a két évtizeddel előtti érvelés ma már nem állja meg a helyét, időközben ugyanis az ország az EU egyik leggazdagabb tagállamává vált, és nemcsak hogy nem kapná meg a többiektől a visszatérítést, de a Vaslady követelése még brit politikusnak sem jutna eszébe.
Ha csak a retorikát figyeljük, körvonalazódik a megoldás. Az agrártámogatásokhoz leginkább ragaszkodó Párizs már elfogadni látszik, hogy 2009-ben felülvizsgálják azokat, cserébe viszont London beletörődik, hogy a reform első konkrét gyümölcsét majd csak 2013 után arassák le. A kérdés csak az, hogy mennyi pénzről hajlandó Blair lemondani, hol érzi úgy, hogy még otthon is eladható lesz a megállapodás, és vajon hol van az euroszkeptikus Gordon Brown pénzügyminiszter fájdalomküszöbe. Korlátozza mozgásterét, hogy tudja: politikai vereséggel ér fel, ha a megállapodás közel áll majd a luxemburgi kompromisszumhoz, amely a júniusi csúcs utolsó pillanatában született. Jean-Claude Juncker luxemburgi kormányfő már akkor tudta, hogy a kínkeservesen kialkudott legeslegutolsó változatnál aligha találnak jobbat; keserűen jegyezte meg, hogy az EU mély válságban van. Nem is annyira az elszalasztott esélyt siratta, kifakadását inkább az váltotta ki, hogy Blair becsapta. Hiszen ő kialkudta a londoni követelés teljesítését – majd a britek visszakoztak. Ilyesmire nemigen volt példa az EU történetében, és joggal érezhette, ha ennyire nem számít egy tagállamnak az egység felmutatása, ha ilyen könnyen aláásható az uniós kohézió, akkor tényleg értelmetlen az európai projekt elmélyítéséről beszélni. „Papíron” még meggyőzésre vár két másik nettó befizető is: Hollandia továbbra is le akar mondani arról a dicsőségről, hogy ő legyen az egy főre jutó legnagyobb befizetője az EU-büdzsének, miközben csak az ötödik az egy főre jutó jövedelem tekintetében. Követelése kereken egymilliárd euró. Svédország pedig – egyetlenként – már 2009 körül látni akar valamit a költségvetés szerkezeti reformjából. A kérdés, hogy ha Londonnak sikerül épkézláb kompromisszummal előállnia, akkor vállalja-e Hága és Stockholm a bűnbak szerepét.
