Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Tony Blair brit kormányfő az elmúlt héten szenvedélyes beszédben ismertette soros elnökségi programját az Európai Parlamentben. Az általa prioritásként kezelt problémákra az elkövetkező félévben megoldást akar találni – csakhogy a brit álláspont mind az öt területen kisebbségi vélemény a 25-ök között.
Leszögezte: csak olyan hosszú távú költségvetési tervet fogad el, amelyben a hétéves periódus második felében felülvizsgálják a büdzsé teljes szerkezetét, különös tekintettel a teljes összeg több mint 40 százalékát kitevő agrárkiadásokra. Csakhogy éppen ezen bukott meg a minapi brüsszeli csúcs, amely London–Párizs kibékíthetetlen ellentétében nyert kifejezést. Blair beszédében többször hivatkozott a Prodi-bizottság által megrendelt, érdemben azonban föl nem használt Sapir-jelentésre, amely javasolta az agrárbüdzsé 15 százalékra való leszorítását. Nehezen képzelhető el, hogy éppen Blairnek sikerül majd konszenzusra bírnia partnereit, és hogy a francia elnök beleegyezne a támogatási rendszer elsősorban a francia gazdákat sújtó radikális megbolygatásába.
De nem ez az egyetlen téma, amelyben megkérdőjelezhető London tisztességes bróker szerepe. A munkaidő-direktíva ügyében éppen a társdöntési jogkörrel bíró EP szüntetné meg Nagy-Britannia jelenlegi szabályozását, amely lényegében nem korlátozza a heti munkaidőt. Bár Londonnak ebben a kérdésben partnere a brüsszeli bizottság, amely az EP véleménye ellenére is csak kozmetikázná az asztalon lévő, a munkaadóknak nagy rugalmasságot biztosító javaslatot, ám a szociális Európa jelszavának felerősödése óvatosságra inti a tagállamok jelentős részét. A brit kormánynak ugyan nem sürgős a ma érvényes direktíva megváltoztatása, de ha már harcra szánta el magát, a verességgel is szembe kell néznie. Hasonló igaz a szolgáltatási piac felszabadítására, ahol a munkahelyeket féltő, például francia populizmus csap össze a piac felszabadítását erőltető nézetekkel. És végül a brit elnökség alatt kell, még ha csak technikai értelemben is, de foglalkozni az EU hirtelen neuralgikus problémává vált további bővítési terveit. A horvát csatlakozási tárgyalásokat nemigen lehet tovább halasztani, és elvileg október 3-án tárgyalóasztalhoz ülnek Ankarával.
A brüsszeli csúcs egyetlen „eredménye” volt az EU-alkotmány ratifikációjának felfüggesztése, amin általában azt értik, hogy az időnyerést a közösségi politikák és a reformok népszerűsítésére használják fel. Ebből a szempontból kulcsfontosságú a következő félév, illetőleg, hogy a közeljövőben lehetőleg ne hozzanak a közvéleményt provokáló döntéseket. A felsorolt témák pont ilyen jellegűek, továbbá az integráció jövőjéről folyó vita kezdeményezése aligha hangozna hitelesen az uniós kapcsolatok elmélyítését eddig elutasító Tony Blairtől.
