Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A múlt heti EU-csúcstalálkozó kudarcának gyökere 2002 októberére nyúlik vissza. Az akkori brüsszeli csúcson a tízes bővítés anyagi vonzatairól kellett megállapodni, aminek – mint később kiderült – előfeltétele volt egy francia–német különegyezség az agrárkiadások változatlan szinten tartásáról. Tony Blair brit kormányfő tajtékzott a dühtől: Gerhard Schröder úgy állapodott meg a francia elnökkel, hogy nem tudta, mit ír alá – sértegette a német kancellárt, aki ugyan maga is szívesebben látta volna az uniós költségvetés felét kitevő mezőgazdasági tételek lefaragását, ám a bővítés sikere érdekében beletörődött a párizsi követelésbe, hogy 2007–2013 között lényegében ne csökkenjenek az agrárkiadások. Blair zokon vette, hogy a feje fölött döntöttek, de nem emelhetett vétót, mert országának is érdeke volt a tízek csatlakozása. Amikor azonban veszélyben látta a brit visszatérítést, eszébe jutott régi sérelme, és az agrárbüdzsé felülvizsgálatához kötött minden anyagi engedményt.
– Az EU mély válságban van – állapította meg a soros elnök, Jean-Claude Juncker luxemburgi kormányfő. Juncker keserűsége érthető: nem rajta múlt a csúcs sikere, és még becsapottnak is érezheti magát, mert utolsó kompromisszumos javaslataiban messzemenően figyelembe vette a brit, svéd és holland ellenkezést, mégis elutasításra talált. Nem egyszerűen a csúcs kudarca miatt van az EU válságban, hiszen arra volt már példa (legutóbb épp az alkotmány ügyében), hogy csak „pótcsúcson” jutottak megegyezésre. Csakhogy a múlt heti forduló után nem ugyanaz a helyzet, mint előtte, nem lehet nem tudomásul venni a visszatetsző brit taktikázást. Senki sem vonta kétségbe Blair jogát, hogy vitát kezdeményezzen az uniós költségvetés szerkezetéről. De ő lényegében teljesíthetetlen ultimátum elé állította partnereit, ráadásul megkérdőjelezi az őszinteségét, hogy ha érintetlenül hagyják a visszatérítést, akkor már belenyugodott volna a büdzsé 40 százalékát kitevő agrárkiadásokba. A válság lényege, hogy London reformernek állítja be magát, jóllehet nem tesz egyebet, mint a szuperliberális gazdaságpolitikát ütközteti a szolidaritáson alapuló közösségi politikával – amelyből eddig sem kért, és amely jól tükrözi a fél lábbal bent, fél lábbal kint brit uniós státust.
Elkeseredett harcot folytatott nemzeti érdekei védelméért a holland kormányfő is, aki szintén országa nettó befizetői pozícióján akart javítani. A hágai parlament megelégelte, hogy az ország az egy főre jutó befizetésben az első helyen áll, és azzal küldte Jan Peter Balkenendét a brüsszeli arénába, hogy spóroljon meg másfél milliárd eurót. Mivel az utolsó ajánlat is ennek csupán a felét tette ki, Hollandia szintén fölkerült a megállapodást meghiúsító országok közé, a támogatásai 40 százalékának búcsút inteni nem szándékozó Spanyolország és a versenyképesség növelését követelő Svédország és Finnország mellé. Csakhogy amint az kiszivárgott, egyikük sem vétózta volna meg a megállapodást és csak akkor makacsolták meg magukat, amikor London az utolsó körben is nemmel szavazott. (Dánia és Olaszország tartózkodott.) E hat országra hivatkozva állítja Tony Blair, hogy Nagy-Britannia nem szigetelődött el. Ez különös érvelés, hiszen Madrid és Róma fejlesztési pénzekért aggódik, Hága (és Stockholm) számára kiutat kínált volna, ha a nettó befizetők osztoznak többek közt a brit visszatérítésen, amint azt az Európai Bizottság javasolta, és aminek elemei a luxemburgi kompromisszumban is fellelhetők voltak.
Blair bizony magányos elnöke lesz az EU-nak, aminek első jelét holnap, az Európai Parlamentben lesz kénytelen megtapasztalni, amikor ismerteti az elnökség prioritásait. Egyetértésre legfeljebb az ülésterem jobb oldaláról számíthat, ott ülnek a brit euroszkeptikusok. Kétes támogatottság.
