Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
– Úgy tűnik, kétesélyes a csúcstalálkozó kimenetele: bár elkötelezettek a tagállamok a megállapodásra a költségvetésről, a kompromisszum elérése kölcsönös engedményeket feltételez.
– Politikailag megengedhetetlen a csúcs kudarca. Van a költségvetésnek két-három eleme, amely megnehezíti a megállapodást, de a többség tisztában van azzal, hogy nem odázható el a megegyezés. Hatalmas politikai árat fizetnénk, ha nem születne megállapodás, mert ez megosztaná az Európai Uniót, a régi és az új tagokat. A tagállamoknak egyenként talán van idejük arra, hogy kiérleljék a megállapodást, az EU-nak azonban nincs: ha nem akarunk késedelmet az új közösségi politikák alkalmazásában, ahhoz júniusban meg kell születniük a döntéseknek. Így van ez az én területemen is: a büdzséről szóló megállapodás csak a kezdet, ezt követően lépések sorozatára van szükség.
Az új kohéziós politika szabályozásáról addig nem is lehet megállapodni, amíg nem ismerjük a főösszeget. A büdzséről szóló döntés egyúttal a kohéziós politika architektúrájáról szóló döntés, a hozzájutás összes fontos feltételét ez határozza meg. Ennél a közösségi politikánál ugyanis nem elegendő a pénz elkülönítése, egy nagyon összetett, bonyolult rendszer alapján meg kell szabni regionális szinten is, mennyi elérhető országonként. Tehát először meg kell ismernünk a büdzsét, utána tető alá kell hozni a tárgyalásokat a szabályozókról. A legendás Agenda 2000 esetében is 1999 márciusában állapodtak meg, de a szabályozók csak júniusban váltak ismertté. Most szeptember-október előtt nem tudjuk befejezni a tárgyalásokat. Az Európai Parlamenttel is együtt kell működnünk, hiszen társdöntési jogköre van, csak ezután tudjuk elfogadni a stratégiai irányelveket, a tartalmat, amely megszabja a prioritásokat. Ezt követően kell rábólintania a tagállamok tanácsának is. És csak utána kezdhetjük el a konzultációkat a nemzeti keretekről, tárgyalhatunk a nemzeti operációs programokról, ami a tagállamok részéről is alkalmazkodást igényel. Tehát ha most megszületik a megállapodás, akkor 2007 januárjára készen leszünk.
– Csökkentette a tagállamok közötti szolidaritást az alkotmány francia és a holland elutasítása? Hiszen a leszavazást egy kissé a bővítés megkésett elutasításaként is interpretálják…
– Éppen ezért kell bizonyítanunk, hogy működőképesek vagyunk, a politikai akarat jelen van. De tény, hogy érezhető negatív hangulat a tavalyi bővítéssel szemben, és ez a jövőbeni bővítésre is vonatkozik. Most, amikor a bruttó nemzeti jövedelem töredékéről vitatkozunk, az 1,05 és 1,06 közötti különbségről, akkor ennek nagyon rossz üzenete van, mert ha kisebb büdzséről állapodunk meg, akkor azt a látszatot keltjük, hogy az új tagok felzárkóztatása miatt nem jut a fejlettebb, de még támogatásra szoruló régióknak – Ez egy rendkívül megosztó következmény. Ezért mondom, hogy a döntés halasztódásának nagyon negatív lenne a hatása.
– Minden jel szerint az új költségvetés messze az európai bizottsági javaslat alatt lesz. Számíthatnak-e az újak kompenzációként arra, hogy a kohéziós politikában enyhülnek a feltételek? Konkrétan az elhíresült N+2 formulára gondolok, amely megszabja, hogy a tárgyév utáni második év végére a projektnek el kell készülnie, ellenkező esetben vissza kell fizetni az uniós támogatást…
– Az N+2 a pénzügyi fegyelemre vonatkozó szabály. Most első ízben alkalmaznánk a kohéziós alapokra is. Mivel korábban nem volt ilyen megkötés, még mindig tíz évvel ezelőtt indult projektekkel van dolgunk. Személy szerint ezért támogatom ezt a szabályt, de az új tagállamok félnek, hogy nem tudják tartani magukat ehhez a feltételhez. Most felmerült a két év meghosszabbítása, ezt az N+3-at a tagállamok zöme elfogadja. Ennek azonban következményei lesznek, több évre megnő az új tagállamok abszorpciós szintje, ami a társfinanszírozás miatt jelent majd kihívást és külön adminisztrációs teher lesz. Szerintem ez megnehezíti majd a tagállamok helyzetét, de ha ezt akarják, akkor a bizottság is igyekszik majd segíteni, mindenesetre remélem, hogy 2009-től visszatérhetünk az N+2-höz.
– Hogy ítéli meg a bővítés tapasztalatait?
– Nehéz értékelni, mert az út elején állunk… Amit el lehetett várni a tavaly májusban csatlakozott országoktól, azt kitűnően teljesítették. A rendszert felállították, ellenőriztük és elmondhatom, hogy működik. A projekteket benyújtották, jóváhagyásuk megtörtént. De a sikert még nem mérhetjük le, mert a kifizetések még nem történtek meg, annak az ideje még nem jött el. Tehát egyelőre csak annyit mondhatok, hogy a start sikeres volt, de az igazi kihívás ezután következik: kiderül, hogy tartják-e magukat a határidőkhöz, hogy rendelkeznek az abszorpciós kapacitással, és hogy megfelelően költik el a megpályázott pénzeket. Most igyekszem meggyőzni az új tagállamokat – a régieket már nem kell – a rendszer egyszerűsítéséről. Furcsa, de az derült ki, ha Brüsszel egyszerűsít a papírmunkán, akkor a tagállamokban növekszik a bürokrácia. A hatékonyság érdekében a decentralizáción van a hangsúly, ami természetesen növeli a helyi apparátusok felelősségét, amit nem mindenki szeret, mert akkor nem lehet Brüsszelt kárhoztatni. A decentralizáció saját érdekünk is, mert nem kell bővíteni személyi állományunkat, nem is beszélve az új nyelvek jelentette kihívásról. Sok fölösleges energia megy el a fordításokkal. A kritikus pillanat egyébként majd akkor jön el, amikor érvényt szereznek a közbeszerzési törvényeknek, de egyelőre még korai lenne bírálni.
– A két referendumon hangsúlyos volt a félelem az új tagállamok jelentette versenytől. Ezt hogy ítéli meg?
– Az új tagok gazdasági potenciállal érkeznek, amely hozzájárul Európa növekedéséhez. Litvánia, Lettország majdnem 10 százalékos növekedést produkált, de Lengyelország teljesítménye is kiugró, ezek az országok ki vannak éhezve importra, beruházásra, márpedig a kereskedelem mindig munkahelyteremtő. Ez a nyugati cégeket erősíti, és hozzájárul globális versenypozíciójuk erősödéséhez is. Bizonyított tény, hogy a regionális támogatások 20–40 százaléka jut vissza az EU költségvetés nettó befizetőihez. Végzetes hibát követünk el és ennek fizetjük a politikai árát, hogy ha az integráció előnyeit a transzeferekre redukáljuk. Rögeszmésen ragaszkodunk ahhoz a szemlélethez, hogy egy ország a költségvetés nettó befizetője vagy kedvezményezettje, és nem vizsgáljuk a belső piac működéséből fakadó előnyöket. Ennek a fő haszonélvezői éppen a nettó befizető Németország, Franciaország, Hollandia és talán Nagy-Britannia, tehát a legfejlettebbek, a legnagyobb piacokkal rendelkezők. És elfeledkezünk az új tagok negatív kereskedelmi mérlegéről, márpedig ez éppen a régi tagoknál teremt állást.
