Lehúztuk az első évet az Európai Unióban. Ez kisdedkornak számít, mégis érdemes visszapillantani, hogy mit vártunk és mit kaptunk a csatlakozástól. Habitustól, pártállástól függően persze könnyű olyan társadalmi csoportot vagy gazdasági ágazatot találni, amelyik átkozza azt a percet, amikor tavaly május elsején végérvényesen tagjai lettünk a kibővített EU-nak. Az agrárium helyzetén jottányit sem segített, hogy immár uniós levegőn, esőn érik a termés, de ezek a gondok nem a belépéssel keletkeztek, a szerkezeti problémákat mi vittük hozományként ebbe a házasságba. Ugyanez mondható el a kiskereskedelemről is, a nagyok már a csatlakozás előtt uralták a piacot, a kicsik pedig vagy felmorzsolódnak, vagy láncokba szerveződve próbálják felvenni a versenyt. Egyelőre a bankszektorban sem látni a fene nagy tülekedést, de hát akit érdekelt ez a piac, az már korábban megtelepedett Magyarországon. Valójában a külkereskedelem egészének struktúráján sem változtatott tavaly május elseje, hiszen gazdasági kapcsolataink túlnyomó része eddig is az Európai Unió tagországaihoz kötődött.
Mit hozott tehát a csatlakozás? Az állampolgár életében valószínűleg semmit, a fizetések nem közelednek öles léptékben az uniós átlag felé, a munkahelyek sem kezdtek gomba módra szaporodni. Ezt is botorság volt azonban a belépéstől várni. Persze az EU is küzd még a maga gyermekbetegségeivel: az ottani bürokrácián néha még a magyar módin edzettek is meglepődnek, amikor a brüsszeli „Kafka Művek” gépezetébe nyernek bepillantást.
Mégsem lehet azonban egy kézlegyintéssel elintézni uniós tagságunkat. Olyan tömörülésbe nyertünk bebocsátást, amelyik közös érdekeink, azaz Európa képviseletére alakult, amelyik a négy fő szabadság elvét tűzte zászlajára. Ez a lobogó ugyan szakadozott egy kicsit, de az új tagokon is múlik, hogy mihamarább új vászon kerüljön a zászlórúdra. Nem mellékesen pedig olyan pénzügyi források nyíltak meg előttünk, amelyek, ha kívül maradunk, egy évtized alatt sem termelődnek ki a magyar gazdaságban.
