Azt az illúziót kezdettől fogva nem táplálhatta senki, hogy az Európai Unió májusi bővítése nyomán a régi tagországok munkaerőpiaca megnyílik az újak előtt. A csatlakozási tárgyalásokon 2001-ben német és osztrák nyomásra eleve olyan kompromisszumos megállapodás született, amely szerint a mostani tagok a nemzeti mechanizmusokat fenntartva legalább két évig korlátozhatják a keletiek munkához jutását - azaz lényegében továbbra is érvényesíthetik a munkavállalási engedélyek kiadásának jelenlegi rendszerét -, s ezt meghosszabbíthatják még három, majd újabb két évig. Németország és Ausztria azonnal jelezte is, hogy élni fog legalább a kétéves restrikció lehetőségével, s utóbb csatlakozott hozzájuk Belgium, Finnország - egyedül a bogyószedőknek engedve zöld utat -, Görögország és legutóbb Franciaország. Olaszország, Spanyolország, Portugália és Luxemburg kormányai hivatalosan még nem nyilatkoztak ugyan az ügyben, de gyakorlatilag biztosra vehető, hogy ugyancsak a kétéves korlátozás mellett döntenek, ami Spanyolország esetében száznyolcvan fokos fordulatot jelent, mivel Madrid korábban teljes nyitást ígért.
Az elmúlt hetek végképp kiábrándíthatták azokat, akik még fűztek némi reményt az esélyegyenlőséghez. Annak idején az Egyesült Királyság, Írország, Hollandia és Svédország kötelezte el magát a leghatározottabban a teljes nyitás mellett, ehhez képest most gyors egymásutánban meggondolták magukat. Hága január végén két esztendőre évi 22 ezerben maximálta a fogadható keleti munkavállalók számát, majd kisvártatva megtoldotta ezt azzal, hogy az új tagok állampolgárai csak olyan állásokat tölthetnek be, amelyekre nincs holland jelentkező. Stockholm azért döntött a korlátozás mellett, mert fél, hogy a keletről jövők nem annyira dolgozni szeretnének, mint inkább a nagyvonalú jóléti juttatásokra pályáznak. Hasonló aggályok támadtak Londonban is: a brit kormány magát a munkavállalást továbbra sem tervezi korlátozni, de a szociális támogatások terén a visszaélések megakadályozása végett megkülönböztetést alkalmazna az új tagok állampolgárainak rovására. Így a dolgok jelenlegi állása szerint egyedül Írország fog mindenben azonos jogokat biztosítani a régi és az új EU-tagok munkavállalóinak, bár könnyen megeshet, hogy a jóléti juttatások szabályozásában az írek is követik az angolokat.
A leendő tagországokban tehát minden okuk megvan az embereknek arra, hogy úgy érezzék, legalább két évig másodrendű polgárok lesznek az EU-ban. Csekély vigasz számukra az Európai Bizottság figyelmeztetése, amely szerint a szociális diszkrimináció - amellyel egyébként Dánia is élni akar - ellenkezhet az uniós jogszabályokkal, következésképp bírósági úton megtámadható. Az összkép így is az, hogy a tizenötök, amíg tehetik, zárva tartják munkaerőpiacukat kelet felé, pedig az eddigi tapasztalatok alapján a tömeges bevándorlástól való félelmek alaptalannak tűnnek. Spanyolország és Portugália EU-csatlakozása a nyolcvanas években a régi tagok szempontjából nettó munkaerő-kiáramlást eredményezett, mivel az addig náluk dolgozó spanyolok és portugálok visszatértek hazájukba. Meggondolandó tanulsággal szolgál a német újraegyesítés is: a volt NDK lakosságának csupán bő egy százaléka, kevesebb mint 200 ezer ember települt át a nyugati tartományokba.
A szocialista rendszer bukása után szakértők azzal riogattak, hogy huszonötmillió ember fog beözönleni az EU-ba. Nagyságrendet tévedtek, ugyanis a kilencvenes években 2,5 millió kelet-európai ment nyugatra, ráadásul ezek többsége is a délszláv háborús övezetből. Egy 2000-ben az Európai Bizottság megbízásából készült tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy a tíz új tagországból 2015-ig évente 335 ezren költöznének át a régi EU-ba, ám tavaly a szerzők ezt úgy módosították, hogy az éves maximum 286 ezer lehet, s tizenöt év alatt összesen 3,7 millióan érkezhetnek keletről. Ha ezek az emberek mind az állandó letelepedést választanák, a jelenlegi EU lélekszáma akkor is csak alig egy százalékkal emelkedne - írta a Financial Times.
Vannak persze ellenkező prognózisok is. A tekintélyes német Ifo gazdaságkutató intézet szerint akár 11 millióan is áttelepülhetnek keletről nyugatra 2020-ig. A leendő tagországokban - állítja az Ifo - az átlagos bérszint csupán 13 százaléka a németnek, míg annak idején a spanyolok és a portugálok mintegy feleannyit kerestek, mint a németek. További különbség, hogy most az új tagok sokkal kevesebb támogatást kapnak az uniós alapokból, mint amennyi Spanyolországnak és Portugáliának jutott belépésük után, ráadásul az Ibériai-félszigeten a csatlakozás hozta meg a tőkebefektetési boomot, míg Közép- és Kelet-Európában ez részben már lezajlott. A korlátozás hívei olykor azzal is érvelnek, hogy az intézkedések maguknak az új tagoknak is jók, mert a teljes nyitás esetén veszélyeztetné gazdaságukat a magasan kvalifikált szakemberek - informatikusok, orvosok, mérnökök - nyugatra költözése.
Arról nem nagyon beszél senki, hogy a két- vagy akár a hétéves korlátozás sok mindent nem old meg, csupán elodázza annak bekövetkeztét, amit az egyik oldalon szeretnének, s amitől a másikon félnek. A jövedelmi különbségek ilyen rövid idő alatt nem egyenlítődhetnek ki, és a jelenlegi EU-tagok azzal sem áltathatják magukat, hogy 2006-ra megszűnnek saját munkaerő-piaci gondjaik. A tizenötök kormányai nyilvánvalóan politikai céllal döntöttek a korlátozásokról, azért, hogy könnyebben eladhassák a bővítést saját választóiknak. Keleten ki-ki vérmérséklete szerint elfogadhatja vagy sokallhatja ezt az árat.
Barabás János T.
Papp Zoltán