Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A probléma azért is különösen súlyos, mert a nemzetközi tapasztalatok szerint ezen emberek helyzete még viszonylag gyors és tartós gazdasági növekedés hatására sem oldódik meg automatikusan. Ugyanis a gazdasági növekedéssel párhuzamosan csökken az igény a képzetlen munkaerőre. Jelenleg Magyarországon 700 ezerre tehető a társadalomból tartósan is kirekesztődött népesség száma. Ezek az emberek a harmadik világ szegényeinek szintjén élnek. A tartósan kirekesztődöttek többsége az ország északi, északkeleti, déli és délnyugati peremvidékein él. Jelentősen felerősödött a jórészt cigány származású, többszörösen hátrányos helyzetű, részben kirekesztéssel sújtott népesség területi koncentrációja. A városokban megnőtt a gettósodó szegény- és munkástelepeken élők aránya, valamint gyorsan emelkedik a „csonka társadalmú” és a leszakadó falvakban lakók száma. Az utóbbi jelenség – mindenekelőtt a Csereháton és az Ormánságban – már átlépte a települési léptéket, és – Magyarország történetében először – nem leszakadó településrészekről, vagy településekről, hanem térségekről indokolt beszélni.
Ezért a közeljövőben Cserehát-program néven egy a versenyképességet és az esélyegyenlőséget segítő projekt indul. A Cserehát-program kidolgozása érdekében a csereháti lakosokkal, önkormányzati tisztségviselőkkel, kisebbségi önkormányzati vezetőkkel, orvosokkal, védőnőkkel, pedagógusokkal folytattak beszélgetéseket. Ebben a régióban jellemző, hogy a nem cigányok által lakott aprófalvak népessége erősen elöregedik és rohamosan fogy, miközben a cigányság által lakottaké egyre gyorsabban nő. Magyarországon a hetvenes években elméletileg teljes foglalkoztatottság volt, de ezekben a falvakban, illetve környékükön már akkor sem nagyon lehetett munkát találni. A rendszerváltást követően pedig már képtelenek voltak a munkahelyteremtésben versenyre kelni a nagyobb településekkel. A falvak önkormányzatainak jóformán semmi helyiadó-bevételük nincs, teljesen a központi költségvetéstől függnek. Eközben folyik a „lopakodó körzetesítés”, az intézményeknek a nagyobb településekre vándorlása. (A „lopakodó" jelzőt azért használják, mert ma ez nem hivatalosan meghirdetett program.) Ennek a mögöttes ideológiája az, hogy a jelenlegi településszerkezet finanszírozhatatlan. Ám alapvetően nem településszerkezeti, hanem társadalmi problémával van dolgunk. Olyan kis országban, mint Magyarország, ahol a legeldugottabb kistelepülés is legfeljebb 25 kilométerre van a legközelebbi várostól, 50 kilométerre a megyeszékhelytől és 250 km-re a fővárostól, önmagában a távolságok nem okozhatnak jelentős társadalmi problémát.
Az Európai Unióhoz kapcsolódó programok és a nemzeti fejlesztési terv pályáztatási rendszere önmagában tökéletesen alkalmatlan a legszegényebb falvak helyzetének javítására. Az érintettek ugyanis gyakran nem értesülnek a pályázati lehetőségekről, és ha mégis, nincs, aki megírja a pályázatot. Ahol se óvoda, se iskola, se út, se munkahely nincs, és még a házak is összedőlnek, csak átfogó állami programokkal lehet segíteni. A költségeket nem lehet megspórolni.
Az esélyteremtő intézkedések keretében létre kell hozni azokat az intézményeket, amelyek lehetővé teszik, hogy a leszakadók is élni tudjanak a rendelkezésre álló esélyekkel. Ehhez elsősorban olyan területeken – a humántőke, az infrastruktúra, a közlekedés, a hírközlés, az informatika és a környezetvédelem terén – kell állami beruházásokat eszközölni, amely területeken ezt a piaci mechanizmusok, különösen ennyire elmaradott térségben, nem képesek automatikusan biztosítani.
