A szakértők szerint ennek az évnek a vége más, mint a többié. Nem csupán a szokásos számháború folyik az áramár körül, hanem az a „nagypolitika” középpontjába került. Néhány hete látványosan megkezdődtek a jövő tavaszi országgyűlési választások élesebb előcsatározásai, és a villany váratlanul a földgáz társává avanzsált a porondon. Az ütközet legutóbbi felvonásaként a legnagyobb ellenzéki párt kampányfőnöke azt jelentette be, hogy esetleges hatalomra kerülésük után hatvan napon belül 10 százalékkal csökkentenék az áram fogyasztói árát. Nem késett a vezető kormánypárt reakciója sem, felelőtlen, populista demagógiának minősítve a fenti ígéretet.
Egy kis politika...
De ne vágjunk az események elé. Három héttel ezelőtt a Fidesz elnökének napirend előtti felszólalása a parlamentben arról szólt, hogy áramáraink nemzetközileg is magasak és luxusprofitot tartalmaznak, amelyet le kellene törni. Illetékes miniszterünk kapásból cáfolt és tiltakozott, ám hamarosan miniszterelnökünk is árcsökkentésre tett ígéretet. Az Országgyűlés gazdasági bizottsága hatósági áras javaslatot dolgozott ki, miközben a miniszter állítólag már hetek óta tárgyalt az erőművek képviselőivel.
A lakosság...
Ami a magyarországi háztartási árakat illeti: az Eurostat majd 30 európai országra kiterjedő adatgyűjtése szerint a 2005. második félévi árak tekintetében a középmezőnyben helyezkedünk el. Az adókkal számított teljes végfogyasztói árak szerint rendezve az országokat a négy számon tartott háztartási kategória közül a jellemzőnek tekinthető középső kettőben (1700, illetve 3500 kilowattórás éves fogyasztásnál) Magyarország éppen a középérték körüli értékeket mutat. Ez nagyjából egybevág az Európai Bizottság által az energiapiacok helyzetéről nemrégiben elkészített jelentéssel, mely szerint lakossági áraink paraszthajszállal az uniós átlag alatt vannak, legalábbis ami az évi 3500 kilowattórás fogyasztást illeti. Mindemellett azonban érdemes megjegyezni, hogy talán nem alaptalanul hiányolja az EB is az egységes belső piac árkonvergenciáját, hiszen 3–10-szeres különbséget tapasztalhatunk a legalacsonyabb és legmagasabb árak között.
Másrészt viszont jelentősen átrendeződik az országhelyezés a különböző fogyasztói kategóriákban. A végfogyasztói árakat jelentősen befolyásolja az adótartalom – például Írországban másfélszer magasabb adó nélküli ár mellett a végfogyasztói költség kisebb, mint Dániában. Magyarország az állami elvonások tekintetében is a középmezőnyhöz tartozik, ám ha vásárlóerő-paritáson számoljuk át számláinkat, rögtön az élmezőnybe kerülünk. De ebben az esetben is csak az évi 7500 kilowattórás csoportban vagyunk listavezetők, a kisebb fogyasztási kategóriákban be kell érni a 4., 5. és 11. helyezéssel.
és a cégek
Rosszabb a helyzet, ha a nem háztartási fogyasztókra is vetünk egy pillantást. Itt már úgyszólván a felső középosztályban helyezkedik el az ország, valahol a 9. helyezés tájékán, ha a visszaigényelhető áfa leszámításával rendeződnek a sorok. Az EB már idézett összefoglalója szerint egyébiránt 5–10 százalékkal magasabbak az ipari fogyasztói kategóriák árai az uniós átlagnál. Persze korai volna vészharangot kongatni, de igaz, ami igaz, nemzetközi összehasonlításban az árak nem nevezhetők alacsonynak. A tendencia sajnos nem örömteli: Magyarország viszonylag gyorsan „ledolgozta hátrányát” az elmúlt években, és idejétmúltnak tűnik az áfamérték növelése kapcsán felhozott tavalyelőtti kormányzati érv, amely szerint mélyen az EU-átlag alatt vagyunk (akkor a 19. helyen).
Miért van mindez?
Visszaevezve a hazai vizekre, s félretéve az adótartalom problematikáját, még mindig kérdés: mitől ennyi a villamos energia ára? Ma már a gyerekek is fújják: ennek két összetevője van, az energiadíj és rendszerhasználati díjak. Előbbinél egy pillanatra megtorpanva rögtön belebotlunk a termelői árak kapcsán az egyik legforróbb kérdéskörbe. Az ország tavalyi nettó áramfogyasztása 34 500 gigawattóra volt, ehhez hozzáadva a majd 4000 gigawattórás hálózati veszteséget – persze ezt is kifizetjük – megkapjuk a bruttó fogyasztást. Ennek forrásoldali fedezete az export és import 7500 gigawattórás szaldója és hazai erőműveink kis híján 31 000 gigawattórás termelése (ez utóbbi a teljes termelés és a 2700 gigawattórás erőművi önfogyasztás különbsége), amelyért összesen 395 milliárd forintot kasszíroztak (hőértékesítéssel együtt) a termelők. Érdemes megjegyezni, hogy az energiadíjra fordított összeg természetesen nem egyformán jelentkezik a fogyasztók számláiban. Az egyszerűség kedvéért csak a közüzemi és feljogosított (versenypiaci) fogyasztókat összehasonlítva: a tavalyi kilowattóránkénti 21,15 forintos és 13,87 forintos vásárlási átlagárakból 12,32 forint, illetve 8,91 forint jutott az energiadíjra – derült ki a Magyar Energia Hivatal adataiból. Persze emellett a termelők nyeresége is eltérően alakult, főleg az adózott eredmény tükrében, hiszen a Paksi Atomerőmű majdnem 100 milliárd forintos árbevétel mellett csaknem ötmilliárdos mínuszt termelt, és a többiek hathatós segítsége tornászta fel az erőművek összesített eredményét 25 milliárd forint fölé. A 2002-es év jobb volt, akkor a 36 milliárd forint adózott eredményből 23-25 milliárd körüli összeget fizettek ki osztalékként.
Lehet ebből lefaragni?
Sok ez, vagy kevés, lehet-e ebből lefaragni? – szól az aktuális vita egyik fogas kérdése. Csak tömören: Az ellenzék szerint a gondok forrásai részben az 1990-es évek derekán megkötött hosszú távú kapacitáslekötési és áramvásárlási megállapodások (HTM). A kormánypárti törvénymódosító javaslat indokolása viszont a megtérülési mutatókat is felsorakoztatja, amelyek szerint az 1997-ben még csak 8,23 százalékos tőkearányos megtérülés a következő években szállt el 12 százalék körüli értékre, majd 22,83 és 21,62 százalékra 2001-ben, illetve 2002-ben. A tavalyelőtti 14,49 százalékos átmeneti visszaesést gyorsan korrigálta a 2004-es 22,36 százalék. Ezek a számok valóban komoly hozamokat jeleznek hosszabb távon. A megfelelő HTM-ekkel körülbástyázott erőművi befektetések mindenütt jó bizniszt jelentettek, hiszen a vevő a kapacitásdíjban akkor is megfizeti a tőkeköltségeket, ha soha nem indítják be a generátorokat, az áramdíjban pedig a tüzelőanyag-költséget lehet teljesen áthárítani. Ez meglehetősen kockázatmentesnek tűnik, hiszen a Magyar Villamos Művek Rt.-vel (MVM) mint vevővel kötött szerződések árait – időnként némi hezitálás után – hirdeti ki az ármegállapító hatóság. Önmagában ez még nem volna baj, de számos HTM-mel kapcsolatban a bennfentesek politikailag oktrojált megállapodásokat emlegetnek – ez az állami tulajdonlás hátulütője. Így viszont a kockázatmentes üzlet akár kirívó profittal is párosulhat, a versenyzők lobbierejének függvényében. Bizonyos szabályozási kockázat persze van, de általában minden „új” kormány is ráébred arra, hogy a „pacta sunt servanda”, a szerződések betartási kényszerének elve mögött nemcsak hétszáz éves múlt áll, hanem nemzetközi befektetésvédelmi egyezmények, az Energia Charta, és így tovább. Ez volt a helyzet 2004-ig, amikor megszűnt az erőművek egyedi hatósági ármegállapítása. Ezt követően azonban a HTM-ek árképlet-klauzulái léptek életbe, amelyek gyakorlatilag pótolják a hatósági árat. Árképletet számos HTM tartalmaz, de úgynevezett EU-csatlakozási klauzulát egyetlenegy sem. Pedig ha az 1995-ös privatizáció idején még nem is, de az 1997–98 táján létrejött HTM-ek vonatkozásában már számolni lehetett volna csatlakozásunk mellett az uniós piacnyitás következményeivel is. A zömmel 2015–2019 között lejáró HTM-ek – amelyek majd 25 000 gigawattóra áram garantált átvételéről szólnak – 2010-ig bebetonozzák a termelői piacot. Igaz, hogy a 2001-es villamosenergia törvény (VET) újratárgyalási kötelezettséget írt elő, ám az átállási költségek rendezési mechanizmusának ismeretében már akkor borítékolható volt, hogy a felek legalább egyike, vagy egyik sem érdekelt a HTM-ek megszüntetésében, érdemi újratárgyalásában. Az MVM fizet az erőműveknek, és ebből fakadó esetleges veszteségeit fogyasztóként a rendszerhasználati díjban beszedett átállási költség címen fizetjük meg.
Valahogy így festett a rendszer, amikor idén novemberben Neelie Kroes, az EU versenyügyi biztosa vizsgálatot kezdeményezett Magyarország és Lengyelország HTM-jei tárgyában, hiszen alapos a gyanú, hogy – az állami tulajdonú cégek érintettsége okán – olyan állami támogatásról van itt szó, amely a verseny torzítását eredményezi. Persze többen mondhatják, hogy erre már 2000 körül rámutattak. Akkoriban pár pillanatra az MVM is kacérkodott még a gondolattal, hogy egyszerre és arányosan felmondja a HTM-eket. Az erőművek partnerek lettek volna, ha például kötelező nagykereskedelmi pool (spanyol modell) pótolta volna ezeket, persze megfelelő rögzített árakon. Aztán a pillanat elmúlt, a HTM-ek maradtak.
S jött a rendszerhasználati díj
Az energiadíjak izgalmai után jöjjön az árak másik összetevője: a rendszerhasználati díj. A közüzemi fogyasztók kilowattóránként 8,83, a feljogosított fogyasztók pedig 4,95 forintot fizettek tavaly átlagosan ilyen címen. Ebben a körben kell kifizetni az átviteli hálózat díjait (68, illetve 69 fillér kilowattóránként), továbbá az elosztóhálózat használati díját (6,39, illetve 2,5 forint kilowattóránként). Éles szemű piaci elemzők ezzel kapcsolatban is érdekes megfigyeléseket tehetnek. Az áramszolgáltató cégek mérlegadatait böngészve semmilyen nyomát sem lehet felfedezni annak, hogy 2004-ben elvesztették volna piacuk 20 százalékát, vagyis az energiát immár versenykereskedőtől vásároló feljogosított fogyasztókat (utóbbiak részaránya ma már a fogyasztásban majd 40 százalék). Az áramszolgáltatók összesített árbevétele a 2003-as 594 milliárd forintról 609 milliárdra nőtt, adózott eredményük pedig 20 százalékot javulva megközelítette a 35 milliárd forintot. A jelek szerint az idei helyzet sem rosszabb, s ez csak úgy lehetséges, hogy a hálózathasználati díjak növekedése túlkompenzálta az elvesztett marzsot.
A fuvardíjak mellett szinte már szót sem érdemelnek a rendszerszintű szolgáltatásokra és rendszerirányításra jutó 1,76 forint körüli díjak, s csak futólag említhető, hogy ebben fizetjük meg az említett átállási költségeket, valamint a megújuló energia támogatását is. Utóbbi vonatkozásában is érhetik még kellemetlen meglepetések a gyanútlan, s kóbor fogyasztókat: az ambiciózus biomassza- és szélmalomprojektek befektetőit is ki kell fizetni előbb-utóbb.
Összességében
Termelői verseny gyakorlatilag nincs, a kizárólagos közüzemi nagykereskedő a versenyképes importlehetőséggel saját portfólióját javítgatja, a versenypiaci fogyasztók relatív helyzete rosszabb, mint a lakosságé. Mit tehetnek ilyenkor a piac szabályozói? Egyrészt ösztönözni kellene a versenyt és a HTM-ek rendezését. Másrészről viszont kézben kell tartani a hatósági szabályozás körében maradó hálózati díjakat. Hosszabb távon kizárólag ez hozhat megnyugtató eredményt. Ami a HTM-eket illeti, az ösztönzés és politikai nyomás vélhetőleg a vevő és az eladók irányában is elkelne. Így történt ez Németországban és sok helyütt az Egyesült Államokban is, sikeresen. Elsősorban azonban egyértelműen versenybarát politikai elkötelezettségre volna szükség a piaci akadályok lebontásához, ideértve a zsákutcás kettős piaci modellt, szembenézve azzal, hogy a kínálati versenypiac lassú kialakulása – a kőolaj-világpiac és az európai árampiac jelenlegi helyzetében – nem feltétlenül hoz azonnali látványos eredményeket. Persze a miniszter úgy szabályoz, ahogy akar, lehetne ingyenes is az áram, feltéve, hogy a személyi jövedelemadó és a vállalkozási nyereségadó révén az állam állná a mintegy 650 milliárd forintos számlát. A piac azonban nem erről szól, minthogy a jogállamban sem illenék vezető politikusoknak nagyvonalúan elfeledkezniük arról, hogy számos jogszabály részletezi az általuk felvetett árszabályozási kérdéseket.
Körbejárva a kérdést eszünkbe juthat Frédéric Bastiat, a XIX. század első felének jeles francia közgazda-közírója, aki a látható és láthatatlan dolgokról értekezett. Tudniillik a rossz közgazda és/vagy politikus hajlamos olyan döntésekre, amelyek rövid távon látható eredményeket hoznak, bár későbbi, nem kellően előre látott kimenetelük akár katasztrofális is lehet. A jó politikus pont fordítva.
Bakonyi Attila