A kőolaj és kőolajtermékek készletezési mechanizmusát mintaképnek tekintők számára kapóra jött a nemrégiben elfogadott uniós szabályozás. Az ennek kapcsán benyújtott törvényjavaslat a Tanács 2004/67 EK irányelvének való megfelelésre hivatkozik, amely valóban a földgázellátás biztonságának megőrzését szolgáló intézkedésekről szól. Ami az EU-irányelvet illeti, az sajátos reflexiónak tekinthető azokra a régebbi felvetésekre, hogy esetleg közösségi erőfeszítéssel kellene a földgáztárolás és -szállítás infrastruktúráját javítani a növekvő importfüggőség okozta aggodalmak csökkentésére. A válasz sajátos, de nem kivételes: segíts magadon, és az unió is megsegít. Vagyis a tagállamok tegyenek meg mindent, amit szükségesnek látnak, hogy elkerülhető legyen a közvetlen közösségi beavatkozás.
A parlament egyik vitája során elhangzott: az uniós irányelv nem ír elő készletezési kötelezettséget. A honatyák számos kérdést és kételyt fogalmaztak meg a javaslatot illetően, mégis első olvasatban ritka egyetértéssel fogadták az előterjesztést.
A javaslat lényege, hogy a készletezéssel összefüggő feladatokat a Kőolaj- és Kőolajtermék Készletező Szövetség (KKKSZ), új nevén a Magyar Szénhidrogén Készletező Szövetség (MSZKSZ) látja el. A cél a lakossági és kommunális fogyasztók zavartalan ellátásának biztosítása jelentős nehézségek esetén is. Kifejezetten nem a rendszeregyensúly és műszaki zavarok okozta nehézségek kiküszöböléséről van szó, hanem jelentős importkiesés, illetve rendkívüli időjárási körülmények bekövetkezését említi a javaslat indokolása. Ennek érdekében kellene a lakossági és kommunális kör éves fogyasztását alapul vevő készletezési kötelezettséget megállapítani, amelynek finanszírozásáról a törvény erejénél fogva az MSZKSZ tagjaivá avanzsáló földgázipari engedélyesek, földgáztermelők, valamint a határkeresztező szállítóvezetéki kapacitásokhoz hozzáférési engedéllyel rendelkező feljogosított fogyasztók gondoskodnának. Ők természetesen beépítik költségeikbe, vagyis továbbhárítják majd ezeket a készletfinanszírozási tagdíjakat, előbbiek a vevőkre. Ezek a költségek amúgy nem olyan nagyok, hiszen a 14-15 milliárd köbméteres teljes hazai felhasználásból mintegy 5-6 milliárdot tesz ki az érintett kör földgázfogyasztása, ez tavaly nagyjából 300 milliárd forintos számlát jelentett kiskereskedelmi áron. Kéthavi biztonsági készlettel számolva, többéves készletfeltöltéssel ez valóban nem túl sok, a gazdasági tárca számításai szerint 2007. január 1-jétől – készletnagyságtól függően – köbméterenként 0,2–0,22 forintos, 2012. január 1-jétől pedig 1,12 forintos hozzájárulásról van szó.
Kérdés azonban, hogy a tárolóépítés költségei ebben teljesen benne vannak-e.
Mert tárolóbővítésre van szükség: amint arra a honatyák közül is számosan rámutattak, évek óta kicentizett a téli időszak ellátása, és végül is burkoltan ennek megoldását célozza a javaslat.
A helyzet ugyanis az, hogy általában véve, éves szinten nincsenek forrásgondok, de a szállító- és tárolókapacitások relatív szűkössége egyre kevésbé képes kiszolgálni a téli csúcsnapi igényeket a növekvő lakossági fogyasztás és az időjárás viszontagságai nyomán növekvő szezonalitás közepette.
A csúcsigények növekedését persze a Mol már az 1990-es évek derekától előrejelezte, de a lakossági teherviselés határaitól félő politika nem díjazta a tárolóbővítés költségelemeinek elfogadását a tarifaképzés és díjmegállapítás során. Az ezredforduló után 2004-ig szóba sem kerülhetett, hogy a Mol a földgázüzletág veszteségei mellett beruházásokra áldozzon. Pedig a gáztárolás nem olcsó mulatság, a bővítés költségei 60–180 milliárd forintra tehetőek.
A Mol Földgáztároló Rt. mobilgáz-földgáztárolói kapacitása mintegy 3,4 milliárd köbméter, a kitárolási csúcskapacitás mintegy napi 44 millió, ami a téli csúcsnapi gázigény 45-50 százalékát fedezi. A keleti határon, Beregszászon napi 30 millió köbméter gázt képes fogadni a rendszer, a nyugati határon pedig, Baumgartennél napi 12 millió köbmétert. Nem túl nehéz matematikai feladvány kiszámítani, hogy tartós téli hideg esetén hányadik napon lépik túl az igények az ellátási lehetőségeket.
Nem kétséges, hogy tenni kell valamit. A kérdés az, hogy mit és hogyan. Számos kérdést megfogalmaztak a T. Házban, de nagyon sok kérdés sajnos fel sem merült. Említésre került, hogy stratégiai kérdésekről lévén szó kapóra jönne egy kimunkált energiapolitikai koncepció – de ez a földgázkérdés annyira égető, hogy nem várhatunk addig, szólt az önnyugtató válasz. Valójában energiapolitika sem ártana, de amire sokkal inkább szükség volna, az nem más, mint a költség/kockázat elemzésen alapuló és transzparens biztonsági definíciós keret. Ennek kellene rögzítenie az egyes biztonsági kihívásokat (embargó, logisztikai, piaci), amelyek választ igényelnek a folyamatos ellátás megszakadásának megelőzése végett. Az egyes piaci szereplőkre telepített kötelezettségeket, amelyek révén fenntartható az ellátás megkívánt minimuma a biztonsági esemény bekövetkezésekor, továbbá a fenti kötelezettségek teljesítéséhez tapadó költségeket, és azok viselésének szabályait. Ekkor megválaszolhatóak a lényeges kérdések: kit védünk és mitől, mi a védelem ára, ki fizet és mennyit.
Ekkor elkerülhető lenne a kockázatok és fogalmak csúnya keveredése is, hiszen nem mindegy, hogy milyen dimenzióról és időtávról beszélünk: rövid távú ellátási rendelkezésre állásról, illetve hosszú távú forrás- és infrastruktúra-megfelelőségről, avagy operatív biztonságról, illetve stratégiai biztonságról (szállítási katasztrófa).
Úgy látszik azonban, hogy a piacfelszabadítási tendenciák és liberalizálás közepette sem tudnak politikai döntéshozóink megszabadulni a hagyományos adminisztratív kezelési módtól és „stratégiai” szemlélettől, ahol a stratégia az állami kézi vezérlés szinonimája. A vállalkozói szemlélet természetesen megjelenhet ebben a keretben is, csak akkor rendszerint kockázatmentes profitról van szó egyesek számára. Érdekes, hogy egyetlen alternatív megoldás körvonalazására sem került sor a javaslat előterjesztése során, az anyagok kizárólag a gazdasági tárca által a KKKSZ-től megrendelt elemzésekre támaszkodnak. A minisztériumi szappanbeszerzés során illik 2-3 alternatív ajánlatot megvizsgálni, de ez az elv, úgy látszik, nem érvényesül a 150–250 milliárd forintos nagyságrendek esetén. Legyen elég arra utalni, hogy a cseppfolyós földgáz vagy szintetikus gáz (LNG/SNG) alternatíváját egy félmondattal söpörték le, mondván, sokkal drágább a földgáznál. Holott 5-6 év múlva, amikor a javasolt rendszer feláll, ez már egyáltalán nem biztos, pedig 300 millió köbméter földgázegyenérték tárolása 9 milliárd forint beruházásból megoldható ma is.
A kérdések száma nem csekély, és azok hordereje sem. Ideje lenne valóban szembenézni velük. Kit védünk, és kinek szolgálunk?
Bakonyi Attila