Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A magyar nyugdíjpénztárak magas költségekkel, alacsony bruttó hozamot biztosító befektetési portfólióval működnek – derül ki a jegybanki szakemberek szektorról készített elemzéséből. Előbbiek miatt így szabad szemmel szinte láthatatlan mértékben hízott az eltelt évek során az ide elhelyezett vagyon. Hét év alatt a levont költségeket figyelembe véve összesen 0,5 százalékos átlagos reálhozamot produkált a szektor, amit még a jó pénz- és tőkepiaci klímát biztosító tavalyi év is csak 2,7 százalékra tudott javítani. A tanulmány készítőinek becslése szerint 2005-ben a nominális átlaghozam megközelítette a 12 százalékot.
A tagoknak azonban nem csak a várható igen alacsony nyugdíjösszeg jelenthet kockázatot. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis a második pillért – az első az állami nyugdíj – jelentő kasszák csak elméletben rendelkezhetnek pénzügyi (bank, biztosító) háttérrel. A jelenlegi rendszerben – olvasható a tanulmányban – nincs olyan tőkeerős tulajdonos az intézmények mögött, amelynek helytállási kötelezettsége keletkezne komolyabb kockázati esemény bekövetkeztekor, a felelősség a pénztári működés során csak az igazgatótanács tagjaival szemben állapítható meg.
A pénztár oldaláról rizikót jelent, hogy elviekben az alapító, illetve szponzor bármikor felmondhatja a pénztárak és a pénzügyi csoport közötti szerződéseket, azaz „magára hagyhatja” a kasszát. Másrészről: az alapító sem lehet teljesen biztos abban, hogy nem áll elő olyan helyzet, amelyben a pénztártagok egy csoportja átveszi az irányítást. Mindez pedig a jegybanki elemzés szerint a magyar szabályozás sajátosságaiból adódik, amelyekben keverednek a nyitott és a munkavállalói alapokra, valamint a szövetkezeti formára jellemző elemek. A kezdetekben indokoltnak tűnő önkormányzati rendszerű irányítás a már elért méretnél szükségszerűen nem érvényesül, a tagi érdekképviselet foka alacsony, de a gyakorlatban a nonprofit elv sem valósul meg. Az elemzés megállapítja: a csoportszinten mért profitabilitás mielőbbi biztosítása a működési bevételek meghatározó hányadát kitevő adminisztrációs költségek, valamint a kezelt vagyon volumenével csaknem egyenes arányban növekvő vagyonkezelési díjak pénzügyi csoporton belül tartásán keresztül valósítható meg, melynek eredőjeként 2004-ben a tagdíjakat terhelő levonások átlagosan csaknem 60 százaléka áramlott az alapítói pénzügyi csoporthoz vagyonkezelői és adminisztrációs díjak formájában. Az ezt lehetővé tevő kiszervezés ráadásul zavaros és átláthatatlan helyzetet teremt (a különböző tevékenységeket végző cégek nem csak a kasszáknak dolgoznak), egészen pontos képet a gazdálkodásról így nem csak a tagok, de a felügyelet vagy az MNB sem alkothat. Ha ezt megspékeljük azzal, hogy ma a hozamok sem igazán összehasonlíthatók, nem csoda, hogy a belépőket elsősorban (szintén nem csekély kiadással járó) marketingeszközökkel igyekeznek a kasszák megnyerni. A valódi verseny – amely a költségek lefaragására és jobb hozamteljesítményre ösztönözne – a mai rendszerből szinte teljes egészében hiányzik.
