Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az utóbbi tíz esztendőben jelentős változás figyelhető meg az EU húsfogyasztásának szerkezetében. Az egy főre jutó átlagos évi mennyiség 95 kilogramm körül van, az új tagállamok 10–20 százalékkal vannak ez alatt. Évek óta tart a marha-, bárány- és kecskehús fogyasztásának csökkenő trendje, miközben az étrenden belül növekszik a sertés és a baromfi súlya. Átlagosan a fogyasztás 49 százalékát a sertéshús teszi ki, 24,5 százalék a baromfi, 22 százalék a marha és 4 százalék a kecske és birka. Az európai fogyasztók lényegében azonnal reagálnak a kedvezőtlen hírekre, eseményekre, így a kilencvenes években drasztikusan visszaesett a marhahúsfogyasztás, nyilvánvalóan a szivacsos agysorvadás (BSE) hatására. Voltak olyan hónapok, amikor a korábbi mennyiségnek csak a felét sikerült értékesíteni az uniós piacokon, függetlenül a biztonságos élelmiszerek érdekében hozott intézkedésektől. Ugyanez volt megfigyelhető az egyébként elszigetelt, helyi válságok esetében: a belga szárnyasokat érintő dioxinkrízisre is rögtön távolmaradásukkal reagáltak a vevők, hasonlóan ahhoz, amikor Hollandiában pusztított a baromfipestis. Ugyanakkor jól megfigyelhető, hogy az „alkalmi” válságok lecsöngése után viszonylag hamar eléri a fogyasztás a korábbi szintet.
Az Európai Unióban 2002 óta kötelező a tagállamokból származó marha- és borjúhúson feltüntetni az állat születésének, etetésének, levágásának és feldolgozásának helyét. A kergemarhakór nyomán hozott – meglehetősen megkésett – intézkedéssel részben az esetleges fertőzéseket akarták nyomon követni, de ugyanennyire fontos volt a vásárlók bizalmának visszanyerése. Mindazonáltal a rendeletet sok tagországban csak ímmel-ámmal tartották be, a hentesek, szupermarketek igyekeztek azt kijátszani. Így például a fasírtnak eladott, sertéssel kevert marhahúsra már nem vonatkoztatták a címke kötelezettségét, mint ahogy legálisan hagyhatták el az ízesített, akárcsak sózott termékek esetében is.
