Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Egy évvel az uniós taggá válás után, amikor a csatlakozás nem csekély részben közvetlenül a belpiacon fejt ki hatást, akár kétélű fegyver is lehet az új kereskedelmi törvény. A jogszabályt nagy várakozás előzi meg: a gazdaság szereplői – nemcsak a kereskedők, hanem például a mezőgazdasági termelők, feldolgozók is – saját, egyébként szinte csaknem mindenben eltérő érdekeikből kiindulva fogalmazzák meg a kereskedelmi törvénnyel szembeni elvárásaikat. Szinte lincshangulat alakult ki a kereskedelemmel szemben, a csatlakozás minden baját, keservét az értékesítőkre kenve. Politikusok is üzletbezárásokkal riogatnak, minden szinten a jogszabályi környezet drasztikus szigorítását követelve, jó alkalomként mutatva a készülő kereskedelmi törvényre: majd ez minden problémát megold. A fogyasztóvédelemben már megtették az első „bátor” lépéseket, hiszen visszaállították a kötelező jótállást a bútorokra és számítástechnikai eszközökre, miközben köztudott, hogy éppen e két területen ebben is úgy versengenek a szállítók, hogy a törvény szigora nélkül is nyugodtan reklamálhat a vásárló.
A hazai kiskereskedelem alaposan átalakult az elmúlt másfél évtizedben: több mint 200 nagy alapterületű értékesítőhely, bevásárlóközpont, hipermarket, szakáruház épült, elképesztően erős verseny alakult ki. Megerősödtek a hazai nagyláncok, beszerzési társaságok is. Ma már mindenki versenyben áll mindenkivel, a tét pedig a túlélés, üzletnagyságtól függetlenül. A piac csaknem minden tekintetben szabad, nem véletlen, hogy sokan, kereskedők, szállítók egyaránt kapaszkodót keresnek a jogalkotásban, hátha előnyt szerezhetnek a másik rovására.
A törvénytervezet legfrissebb változatát tanulmányozva rögvest kiderül: az érdekek továbbra is igencsak távol állnak egymástól, a versenyképességi hátrányok pedig – amelyek oka lehet például a mezőgazdasági támogatások, vagy a szállítók és kereskedők fejlesztéseinek elmaradása – nem, vagy csak ideig-óráig ellensúlyozhatók a jogi keretek csavarásával. Ezeket az ellentmondásokat bizony pontosan tükrözi a joganyag tervezete.
Néhány a vitatott kérdések közül:
Az üzletek javasolt munkaszüneti napi zárva tartását már elfogadta a szakmai közvélemény, a vasárnap körül viszont még izzik a parázs a hamu alatt. Félő lenne kimondani, hogy a törvény szigora tartsa távol a vásárlót a bevásárlókocsi-tologatástól, hiszen sokan vásárolnak vasárnap, szembe kell nézni azonban azzal, hogy nemcsak a szakszervezet készül lobbizni a vasárnapi zárva tartásért.
Nemcsak a vásárló vizslatja az árcédulát, hanem a szállító és a versenytárs is. A beszerzési ár alatti értékesítés az örök viták területe, a kereskedelmi törvényben pedig gyaníthatóan a legsúlyosabb. Sajnálatos, hogy a kormány csak felemás megoldást mérlegel, pedig hazai tapasztalat is akad bőven: az agrárpiaci rendtartás ügyetlen tiltása nem váltotta be a reményeket. Egyes iparos lobbicsoportok eleve ellenszegülnek bármiféle korlátozásnak. A GVH, bár tiltakozik egy teljes körű tilalomrendszer ellen, azért érvei között hangoztatja a várható inflációs hatást is. Talán ez is jelzi, hogy egy kivételekkel ügyesen körülbástyázott korlátozás adhatna lélegzetvételnyi időt, elsősorban a kisvállalkozásoknak. Igaz, az erőfölény ettől nem lenne kisebb, de legalább ütemváltásra késztetne.
Új fogalom lenne a jelentős piaci erő: megbüntetnék azt a kereskedőt, aki a beszállítóval szemben visszaél az erőfölényével. Nem is lenne baj ezzel, ha mindenkire, így a gazdaság más területeinek szereplőire, például egy élelmiszer-feldolgozó és egy mezőgazdasági termelő kapcsolatára egyaránt is érvényes lenne, különben viszont az indokolatlan megkülönböztetés alkotmányellenesnek tűnik. A példánál maradva nem kizárt az sem, hogy egy szállító él vissza erőfölényével a kereskedővel szemben. Érdemes számba venni, hogy mely területeken válogathat a kereskedő annál kevesebb hazai szállító közül, mint ahányat az ujjain meg tud számolni.
Várhatóan éles vita alakul majd ki arról, hogy mekkora alapterület minősüljön nagynak (mármint a hipermarketeknél).
A feketekereskedelem ellen hatékony eszköz lenne az, hogy főszabályként árusítani csak üzletben lehet, de ki zárja majd be a ruházati piacokat?
Bizalom kíséri a javasolt egyablakos rendszert: mindenki abban bízik, hogy a gyakorlatban majd kifelé nyílik.
Mit lehet tenni? Egyik lehetőség: leszűkíteni a törvényt a kereskedőket közvetlenül érintő kérdésekre, keretszabályként (nem ez lenne az első rövidebb terjedelmű törvény), a vitás kérdések közül a versenyügyeket a versenytörvényhez tenni, mint ahogyan az építési ügyek az építési joganyagba kerülnek. Másik lehetőség: megkísérelni tovább folytatni az érdekharmonizációt, persze így nehezen pipálható ki a feladat. A szépséghiba mindössze annyi, hogy akinek nem tetszik a kereskedelmi törvény – legyen termelő vagy kereskedő – az majd máshol ad el és máshol vásárol. Kinek lesz ez jó?
