Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
– A száz leggazdagabb magyarról szóló TOP 100 kiadvány szerint a becsült vagyona 15 milliárd forintnyi. A cégei hozzáférhető adatai alapján nem jön össze ennyi, még a kisgazdaszékházzal együtt sem.
– Ez a 15 milliárd bizony nem fedi a valóságot. Az én számból ilyen soha nem hangzott el, rá is kérdeztem, hogy honnan vették. Meg vagyok győződve arról, hogy nem is vagyok benne joggal az első százban.
– A TOP 100-ba 3,5 milliárd forint körüli vagyonnal már be lehetett kerülni…
– Annyit talán még össze tudnék „kaparni” valahogy. De inkább azt mondanám, állítsunk össze arról toplistát Magyarországon, hogy ki hány embernek ad állandó munkahelyet vagy arról, ki mennyit ad a privát adójából az államháztartásba. Javasoltam például, kérdezzék meg az első 100 vagy 50 vagy 20, állítólag TOP milliomost, hogy mit gondolna a vagyonadóról. Mert szerintem aki olyan helyzetben van, attól többet is lehet elvárni. A vagyonadó szerintem ennek a legtisztább játéka lenne, párhuzamosan pedig arányosan lehetne csökkenteni az egyedi adónemeket. Javulhatna az adófizetés, ami ma azon múlik, hogy ki milyen ügyes, így a törvény adta lehetőségek kihasználásával minél kevesebb adót akarnak fizetni az emberek.
– Amikor 1992-ben visszatért Magyarországra, talán más toplistákon is gondolkodott. Kritizálta a hazai borokat, aztán a neves borászok közé emelkedett – hogy vitorlás helyezéseit ne is említsük –, pedig állítólag nem is szereti a bort. Feloldaná ezt az ellentmondást?
– Voltak iható borok, de szerettem volna én is megfogalmazni, hogy mi az én borom, a mai napig is csak az enyémmel foglalkozom, elsősorban magamnak akarok jó bort csinálni. Itthon, nincs mese, bele kell fogni előbb-utóbb a szőlészkedésbe meg a borászkodásba, mindegy, milyen szinten. Azt, hogy miért, én sem értettem. Azt hittem, ez valami beteges dolog. Egy szűkebb, baráti körben végzett közvélemény-kutatás szerint a külföldiek sem értik ezt, a magyar férfiak jó részének azonban ez egy ilyen belső „muszáj”, benne van a génjeinkben, ez elől nincs kitérés. A bort ugyanakkor tényleg nem szeretem, még a saját boromat sem iszom gyakran.
– A szürke marhákkal azért foglalkozik. Magyarországi cégei között a legjelentősebbnek tűnő Helvécia Rt. és az Első Magyar Borház Kft. mellett ott a Magyar Őshonos Állatokat Tenyésztők és Értékesítők Szövetkezete, az Aranyhajó-2002 Kft.-ről, a Szent Orbán Pince Bt.-ről vagy a Sunflower Légiközlekedési Rt.-ről és a többiről nem is beszélve.
– Nem a Helvécia a legjelentősebb, inkább az Első Magyar Borház Kft. Ebben van a borászat, 800 hektár mezőgazdasági terület és 140 hektár szőlő. A föld nagy része a sajátom, kisebb része a nemzeti parktól bérelt. A Szent Orbán Pince Bt.-hez a vendéglőm tartozik. A 3000 hektáron elsősorban szőlészettel-borászattal foglalkozó Helvécia egy nagyon drága játék. Akartam ott is szürke marhával, lóval, mangalicával játszani, de miután nemzeti parkos terület, ez eléggé komplikált. Így maradtak az állatok, a bivalyok is a Káli-medencében. Igaz, Badacsonytördemicnél is úgy legelnek a marháim, hogy még mindig él az önkormányzati rendelet, amely szerint külterületen a nagyállat-tartás tilos, de ez a helyzet Badacsonytomajban is. Jelenleg 300-350 „lábas”, azaz felnőtt szürke marhám van. A Sunflower is egy játék. Van egy helikopter-leszállóhely a házam előtt, egy Robinson gépet vezettem, de tavaly eladtam. Öt kilométerre tőlem, Tapolcán van a leszállóhelye a kétszemélyes kis vitorlás repülőmnek, ebben sem ültem két éve, idén akarom újrakezdeni.
– A világot megjárt ember szemével hogyan látja: olcsó vagy drága a magyar föld?
– A föld nagy részének ma Magyarországon – már amelyik forgalomképes és rendben van a tulajdonjoga – a nyugati földekével megegyező, vagy kicsit még magasabb is az értéke. Kétféle föld van: az „enyém” – és itt nem a saját földemre gondolok –, meg a „tiéd”. Az „enyém” ma forgalomképes, a „tiéd” nem. Az „enyémet” a cég részeként bárkinek, így külföldieknek is eladhatom, nincs rá senkinek elővételi joga. A „tiéd” föld tulajdonosai többen vannak, a vidék éppen ezért nem likvid. Az „enyém” földet 1994-ig mint jogi személy vagy – amit kevesen tudnak –, 1994 és 2002 között a legális kiskapu nyitva hagyásával erdő- és legelő-közbirtokosság útján lehetett megvenni. Merem állítani, hogy az Alkotmánybíróság előtt ez törvényellenes lenne. Ezek a közbirtokosságok nem csak erdőt, rétet, hanem szántót, mezőgazdasági ingatlant, szőlőt, gyümölcsöst is szabadon vásárolhattak, hektárkorlátozás nélkül. 77 ilyen közbirtokosságról tudok. Bármilyen állampolgár alakíthatott másodmagával ilyet. Nem kellett tehát zsebszerződés 1994 és 2002 között! Ezt nagyon csúnyán kihasználták, hadd ne mondjak neveket. Én is vásároltam földet, de nem így és büszke vagyok arra, hogy a földárveréseken sem vettem részt. Megvártam a második fordulót.
– Mi a személye köré szőtt legenda és mi a valóság? Úgy hírlik, bérpalotái vannak Ausztriában, bányászati jogai vagy bányái Dél-Afrikában, vitorlásflottája az Adrián, Nigériában pedig energiaszolgáltató cége. Igaz ez, illetve az, hogy magyarországi vállalkozásai inkább hobbijellegűek és amit itt elkölt, azt külföldön kell megkeresnie?
– Vagy ott kerestem meg. Én még egyik vállalkozásommal sem kerestem itthon egy fillért sem. Nigériában az energiaszolgáltató mellett van még egy játékunk: egy barátommal közösen, tokkal-vonóval megvettük a lagosi kereskedelmi kirendeltséget. A magyar kormány 1995–96-ban úgy döntött, hogy majdnem mindenütt felszámolja a kereskedelmi kirendeltségeket, de néhány – például New York, Moszkva, Bécs, London – megmaradt. A többit megszüntették és mindent kiárusítottak az asztaltól a golyóstollig. A lagosi kirendeltség ha nem is él és virul, de működik. Vannak hajóim az Adrián, részben bérbe adom őket, a flotta viszont nem igaz. Bányászati jogaim sincsenek Dél-Afrikában, jártam ugyan ott, de soha nem éreztem jól magam, Nyugat-Afrika más. Gyémántbányám sem volt, nincs és nem is lesz. Bérpalotáim sincsenek, sőt mindig is irtóztam az ilyesfajta üzletektől. Elsősorban az vonzott, amit nem sokan csinálnak vagy az, amibe sokaknak már beletörött a bicskája, illetve hozzá se nyúltak.
– Volt olyan üzlete, amit a legjobban sikerültnek tart, büszke rá, illetve olyan, ami igazán látványos kudarc volt?
– A sikeresre sem vagyok büszke, utána azonnal abba is hagytam. A magyar értéktőzsdén a leghitványabb részvényeket kezdtem nagyban felvásároltatni, majd hatalmas profittal eladtam azokat. Volt még 1997 előtt egy olyan őrült kétéves időszaka az életemnek, amikor hajnalban már a tokiói tőzsdével foglalkoztam, 11-től 15 óráig az itthonival, aztán egy pici alvás után éjjel következett a New York-i. Amikor 10 ezer fölé ment a hazai részvényindex, a BUX, kiszálltam, a 6-8 ezer közötti szintet tartottam reálisnak. Bukás rengeteg volt, több, mint ami összejött. Egy éjjel kemény milliókat veszítettem dollárban életem első és utolsó olajüzletén Nyugat-Afrikában. Leküldtük a hajót az áruért és akkor derült ki, hogy hamisították a papírokat, az ilyen üzletben pedig előre szokás fizetni. Ilyenkor tovább kell állni. Leéltem negyven évet külföldön úgy, hogy ügyvéddel jóformán kétszer volt dolgom. Itthon aztán „elszabadult a pokol”. Ami az ügyvédeket illeti, jelenleg is három ügyvédet „foglalkoztatok” állandó, éjjel-nappali jelleggel. Korábban, Ausztriában egyszer azért volt dolgom ügyvéddel, mert próbáltam valahogy elégtételt szerezni, meg talán kicsit tanítási szándékkal is. Anyagilag vesztettem rajta, de megérte, hogy egykori ügyfelemet Bécsben a legelegánsabb közösségből halászta ki a végrehajtó és ott, mindenki szeme láttára zsebfoglalást végzett nála, azaz kiforgattatta a zsebeit. Egy olyan emberét, aki Ferrarival járt, s akkor 20 ezer schillinges selyemöltönynél olcsóbbat nem vett magára.
– A Balaton-felvidéken él, amely gyönyörű. Hogyan lehetne kihasználni ezt a vendéglátás terén?
– A tájban élő embernek kéne megadni a lehetőséget, hogy valamilyen védettséget élvezzen, nem úgy, mint az elmúlt tizenöt évben. Amikor egy társadalom egy programot csak az ott élők terhére akar megvalósítani, ez automatikusan azzal jár, hogy az a vidék elnéptelenedik, jó esetben kiöregszik. A kihalók helyére a tájba nem illő „műmagyarok” mennek be, akik hétvégén szaladgálnak mezítláb, esetleg bő gatyában, de fel vannak háborodva, ha ugat a kutya vagy az úton tehéntrágya van. Mivel a szezon leszűkült másfél hónapra, el se lehet várni, hogy valaki a turizmusból becsületesen megéljen. Én tíz éve három önkormányzattal is megpróbáltam a játékot – akkor három megye a regionális intéző bizottságának voltam elnöke –, de nem jött össze. Egyetlen embert tudok csak felmutatni, aki megfogadta a tanácsomat és bejött neki. Olyan vendéglátást valósított meg, amelynek során a vendég is majdhogynem családtag. Ez az ember 15 éve még kijárt Ausztriába, Dél-Tirolba segédmunkásnak, kapálni, gyomlálni, szüretnél puttonyt hordani. Én 4-5 vendégcsaláddal kalkuláltam, neki pedig most 8-10 család számára van már vendégháza Badacsonytördemicen. A többiek nem követték a példáját, irigykednek. Az egyszerűbb.
