Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A kormányzat által bevezetett, az ígéretek szerint mindössze két évre szóló pénzügyes extraadó ellen különösen hevesen tiltakoztak a lízingcégek. Számukra a kamatrés hatszázalékos megsarcolása, de a nyereség plusz nyolcszázalékos terhe is elfogadhatatlan volt. Többek között azért, mert a bankokkal ellenétben a lízingcégek nem számolhatják el adócsökkentő tételként azokat a követeléseket, amelyek esetében már látható, hogy az ügyfél egyáltalán nem – vagy csak alapos késéssel – tesz eleget fizetési kötelezettségének. A céltartalékolás (a hatályos szakkifejezés szerint az értékvesztés elszámolása) egyébként csak a bankok kiváltsága, annak ellenére, hogy például a pénzügyi lízing konstrukciója gyakorlatilag hitelnyújtásnak tekinthető. A finanszírozók így olyan bevételek után is kénytelenek adót fizetni, amelyek a kasszájukba még be sem folytak, sőt esetleg sohasem folynak be. (Csak emlékeztetőül: a rendszerváltás előtt a bankok esetében is ez volt a helyzet, ami erőteljesen megalapozta a később szükségessé vált konszolidációt.)
Antall Pál, a Magyar Lízingszövetség elnöke szerint a Pénzügyminisztérium (PM) elfogadta a társaságok érvelését, ezért lehetővé teszi majd, hogy azok a cégek, amelyek nem a kamatrés szerinti adófizetési módot választják, adóalapjukat a kétes kinnlevőségeknek megfelelően csökkentsék. Ez egyelőre csak számítási technika (elméletben tehát csak addig élhet, amíg az extraadó fizetésének kötelezettsége), de – tudtuk meg – a Magyar Lízingszövetség és a PM között folynak az egyeztetések az értékvesztés elszámolási rendjének, vagyis a céltartalékolásnak a banki szabályozáshoz közelítő megváltoztatására – értesült lapunk.
Mint azt a Deloitte tanácsadó cég szakértője, Oszkó Péter lapunknak elmondta, a lízingcégek számára az értékvesztésre majdnem olyan szigorú szabályok vonatkoznak, mint a bankokra. Utóbbiak esetében a hitelintézeti törvény ugyan részletesebb előírásokat tartalmaz, de ezek között akadnak a lízingesek számára indifferens kérdések is, mint például az országkockázat. A számviteli politikában rögzítik a kétes kinnlevőségek kezelésének módját, és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) is folyamatos ellenőrzéseket végez ezen a téren. Az eljárás tehát prudens, az adótörvény azonban minderről egyelőre tudomást sem vesz.
Oszkó szerint nem ez az egyetlen szabály, amely a lízingcégeket a bankokhoz képest kifejezetten hátrányos helyzetbe hozza. A bankok, biztosítók és befektetési társaságok ugyanis választhatják az úgynevezett csoportos adóalanyiságot, míg a pénzügyi vállalkozások számára nem nyílt meg ez a lehetőség. A csoportos adóalanyiság a gyakorlatban az egymással folytatott ügyletek, valamint a kiszervezések (outsorcing) terén jelent könnyebbséget. A bankok, biztosítók és brókercégek így külön vállalkozásban végeztethetik például az ügyféladatok kezelését, az így létrehozott cégnek a számukra kiállított számlán nem kell általános forgalmi adót feltüntetnie. Az idén a szabályozás annyiban változott, hogy az ilyen cégek legalább már a pénzügyi vállalkozásoknak is nyújthatnak szolgáltatásokat (korábban ez tiltott volt), de a számlának ez esetben már tartalmaznia kell az áfát.
Persze az áfa szempontjából eltérő a bankok és az egyre erőteljesebb eszközalapú finanszírozást végző lízingcégek helyzete. A hitelintézetek ugyanis nem tartoznak az áfakörbe, míg a pénzügyi lízinggel foglalkozók részben áfaalanyok (a szabályozás különbséget tesz a tőke és a kamatkövetelések vonatkozásában). Az operatív lízing áfakötelezettsége egyértelmű.
A csoportos adóalanyiság lehetőségének hiánya más szempontból is kellemetlen. A lízinggel foglalkozóknak ugyanis eleve legalább két vállalkozást kell alapítaniuk. Az egyik pénzügyi, a másik pedig operatív lízinggel foglalkozhat. Az ügyfeleket természetesen kevéssé érdekli ez a tény, ők egyre inkább rugalmas és komplex kiszolgálást igényelnek. A nagyobb partnerek így minimum két, de nem egyszer akár négy (kockázatkezelési okokból külön vállalkozás foglalkozik ingatlanlízinggel, de akad, ahol a gépjármű-finanszírozás is több társaságra oszlik) céggel is kapcsolatban állnak. Ezeknek pedig sokszor a számítástechnikai rendszere, könyvelése is azonos, sőt a foglalkoztatottak elkülönítése sem egyértelmű. Könnyű belátni, hogy ebben a helyzetben az egymás közötti elszámolást mennyire segítené a csoportos adóalanyiság, amiből – fejtette ki Oszkó Péter – más országokban a lízingcégeket és egyéb pénzügyi vállalkozásokat sem zárják ki.
Arra a kérdésünkre, hogy a régebben sokat kifogásolt iparűzési adóról miért nem esik újabban szó, Oszkó elmondta: ez továbbra is súlyos gondot jelent, de ez a probléma mindenkié. Tény persze, hogy különösen a szolgáltató szektort (ezen belül az operatív lízingeseket) érinti kedvezőtlenül ez az adónem. Itt ugyanis nincs levonható költségtétel, a magas élőmunkaigényt pedig nem veszik figyelembe. Az operatív lízing tehát annak ellenére, hogy korszerű és terjesztendő finanszírozási forma lenne (a gyors avulási idő után egyszerűen új berendezést vehetne használatba az ügyfél, nem kellene pénzügyi okokból ragaszkodni a már esetleg túlhaladott technológiához), az iparűzési adónak köszönhetően eleve drágább konstrukció, mint a pénzügyi lízing.
