Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A társadalombiztosítási rendszerek kialakítására az előző századfordulón került sor Európában, német mintára. A rendszer sokáig jól működött, ám azóta a jóléti államok sorra válságba jutottak, az öregedő korfa miatt minden országban elkerülhetetlennek látszik a nyugdíjreform. Ennek során a kormányok nagyobb szerepet szánnak az öngondoskodásnak, és a biztosítandók létszámának csökkentése érdekében a nyugdíjkorhatár és a minimális szolgálati idő felemelését határozták el.
Magyarországon az önkéntes és a magánnyugdíjpénztárak bevezetésével létrejött a rendszernek az a része, amelyben a jogosultságok (vagyon) felhalmozódása jól követhető, és jórészt mentes a jövedelem újraelosztásától, azaz mindenki magának takarít meg. A felhalmozási szakaszban a vagyon örökölhető, van választási lehetőség a szolgáltatók között, és ha kedvezően fejlődnek a tőkepiacok, a járadék is nagyobb lesz, mint ha csak az állami részből jönne nyugdíj.
A tb-ágban maradtak szociális elemek, de itt is javult a járulék-járadék kapcsolat, egyszerűsödik a nyugdíjak számítása, és sok hátrányos szabályt is megszüntettek a hosszabb szolgálati idővel, illetve a magasabb keresettel rendelkezőkkel szemben.
Néhány dologban azonban túlzottak a várakozások. A tb-nél a nyugdíj kiszámítása alapvetően átlagkereset-meghatározáson alapul, aminek egy bizonyos részét kapja a nyugdíjas a munkában töltött évek függvényében. Régebben az átlagbér számításához az utolsó öt munkaévből a három legkedvezőbbet vették alapul, míg most már az 1988 utáni összes év beleszámít a nyugdíjba. Ennek köszönhetően a fiatalok esetében már a teljes életpálya fizetése számít, tehát - mivel jellemzően a kor előre haladtával a bér is növekszik - jelentősen kisebb átlagkereset alapján történik a kalkuláció, mint a korábbi számítás alkalmazásakor.
A magánpillérnél nem szabad megfeledkezni arról, hogy a befektetés kockázata az ügyfélre hárul, ugyanis a pénztárak garanciaalapja nem véd meg a vagyonkezelők rossz döntései következtében elszenvedett hozam-, sőt tőkeveszteségtől. Kedvező ugyanakkor, hogy a szolgáltató csődjekor nem vész el az ügyfél pénze.
Bár a nyugdíjpénztárak költségszintje a verseny erősödésével folyamatosan csökken, változatlanul komoly probléma - s ez a PSZÁF időszakos elemzéseiben rendre visszaköszön -, hogy a szektor továbbra is igen magas költségszinten dolgozik: 2002-ben átlagosan a befizetések 6,1 százalékát vitték el az adminisztrációs és egyéb költségek.
A fentiekből talán már látszik, hogy a nyugdíjrendszer Európa szinte minden országában napirenden lévő - nem egy esetben heves tiltakozással kísért - reformja egyértelműen az öngondoskodás irányába hat. A szemléletváltás Magyarországon talán a fiataloknál a legkönnyebb: nekik nincsenek tapasztalataik a korábbi rendszerről, amikor az állam - ne részletezzük milyen módon és színvonalon, de - gondoskodott a polgárairól. Az öngondoskodásra nevelés ugyanakkor kétségtelenül szemléletváltozást követel meg a piaci szereplőktől: miután az állami pillér meggyengülésének épp a pénztelenség az oka, a piacon versenyző társaságokra hárul a komoly szerep: kampányokat szervezve ébresszék rá a fiatalokat arra, hogy az öngondoskodás a kezdetektől fogva fontos. Ahhoz viszont, hogy a magán nyugdíjrendszerbe vetett bizalom valóban általánosan teret nyerjen, elengedhetetlen, hogy maguk a piaci szereplők a jó gazda gondosságával járjanak el, s tanúsítsanak önmérsékletet az adminisztrációs költségek terén.
