Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
- Mit jelent ma Magyarországon az év fiatal menedzserének lenni?
- Mindenképpen még nagyobb felelősséget. A jelölteket ugyanis nem csupán a munkájuk alapján ítélik meg, hanem megvizsgálják azt is, hogy az illető milyen közéleti, közszolgálati szerepet tölt be, illetve tevékenységet végez. Mindezek után nemcsak nekem, hanem a Door Trainingnek is valamilyen formában másként kell viselkednie. De természetesen nem lebecsülendő az sem, hogy a szüleimnek így karácsony előtt boldog perceket szerezhettem.
- Említette, hogy ezek után másként kellene viselkednie Önnek is és a cégének is. Milyen változtatásokra gondol?
- Nem biztos, hogy konkrétan változtatásokról lenne szó. Egyszerűen ennek a díjnak a kapcsán, illetve az ezzel járó népszerűségből ki kell emelni a pozitívumokat, esetleg élére állni olyan gondolatoknak, amelyek tényleg értékesek. Mondhatnám azt is, hogy - például - ha most írnék levelet húsz embernek, hogy támogassunk egy jótékony célt, valószínűleg többen válaszolnának, illetve állnának mellém, mint korábban.
- Milyennek látja Magyarország menedzsereit?
- Bár a kép változó, alapvetően nem látom másként őket, mint korábban. Ha minden szóba jöhető szempontot megvizsgálunk, akkor a magyarországi menedzserek semmivel sem rosszabbak, mint nyugati társaik. Sőt, a vezető beosztású menedzserek bizonyos készségeit vizsgálva - elsősorban a szakmai hozzáértés tekintetében - sokkal jobbak, mint a német, angol vagy éppen a tengerentúli társaik. Viszont azon vezetői készségek terén, amelyek nem szaktudáshoz köthetők - mint például a visszajelzések adása, delegálás, a prioritások meghatározása -, van még fejlődnivalónk. Ha csak a magyar menedzsereket nézem, akkor azt látom az ügyfeleink között, hogy sok a tehetséges ember, de sajnos sok az úgynevezett „csontváz a szekrényben” típus is. Emellett van egy időszerű probléma, amelyet még most sem sikerült orvosolni. Ez pedig az európai uniós csatlakozással - melynek időpontja már belátható távolságban van - kapcsolatos változó elvárások a vezetőkkel szemben. A magyar menedzserek javarészt egyszerűen nincsenek felkészülve arra, hogy a csatlakozás után mi is történik majd valójában, és ez a változás hogyan befolyásolja további működésüket. Sokan még most sem hiszik el, hogy új szabályok, új törvények lépnek majd életbe, amelyek közül egyesek már 2003 januárjától érvényesek.
- Ön szerint hogyan lehetne megoldani az unióval kapcsolatos problémákat, illetve hogyan lehetne „felrázni” a kollégáit?
- Ha csak a kormányzatot nézem, akkor az természetesen teszi a dolgát. A problémánk viszont szerintem már túlment azon a ponton, hogy azt egyetlen civil vagy szakmai szervezet megoldja, ezek a szervezetek ugyanis nem érzik magukat egyedül eléggé komolynak ahhoz, hogy az élére álljanak és vezessenek egy ilyen folyamatot. Bár a legtöbb szervezet, amelyet ismerek, foglalkozik a problémával - szakmai tájékoztatókat küld, előadókat hív meg vagy próbál lobbizni -, de egyik sem képes arra, hogy összeírjon például 10 pontot, amit a vállalatoknak a csatlakozás előtt át kell nézniük, és változtatni rajtuk. Vannak próbálkozások, melyek néha még hasznosak is, de úgy érzem, nem vesszük elég komolyan a csatlakozást.
- Beszéljünk a gyökerekről. Sopronban született, Pécsett végezte el az egyetemet, jelenleg pedig Budapesten él és dolgozik. Hogyan tovább?
- Az életutam szerintem egy tipikus vidéki srác életútja. Sopronban születtem, de egy kis faluban éltem az osztrák határ mellett, majd Kőszegre jártam gimnáziumba. Az egyetemet Szegeden kezdtem el, történelem-földrajz szakon, később azonban - hosszas tépelődés után - mégis átjelentkeztem Pécsre, közgazdász szakra. Úgy gondolom, hogy ha valaki egy nagyobb társaságnál szeretne tisztséget betölteni, akkor igen korlátozottak az esélyei vidéken. Ha csak a fizetéseket nézem, már akkor is kirívóak a különbségek egy vidéki nagyváros - például Pécs, Székesfehérvár - és a főváros között. Budapestről visszafelé már csak nagyon ritkán vezethet út. Ami természetes fejlődési lehetőség kínálkozik, az a közép-európai szint. Ez ugyan azzal jár, hogy az embernek sokat kell utaznia Prága és Bukarest vagy rosszabb esetben Moszkva és Bukarest között. Ha pedig valaki nagyobb távlatokban gondolkodik, akkor Nyugat-Európa jöhet szóba lehetséges munkahelyként. Ha én külföldön dolgoznék, akkor csak New Yorkot tudnám elképzelni huzamosabb időre.
- Van esélye egy magyar menedzsernek New Yorkban?
- Szerintem igen. Ha valaki tehetséges, és megfelelően „mobilizálható”, akkor a gyakorlat azt mutatja, hogy a multik hamar elviszik Nyugatra. De itt is létezik az a veszély, ami a főváros és a régiók között, azaz Nyugatról sincs visszaút. Sok olyan embert láttam, akik visszajöttek három-négy évi sikeres külföldi munka után, és nem találtak megfelelő pozíciót korábbi cégüknél.
- Ön is az átlagember által tipikusan elképzelt menedzser, azaz napi 24 órát dolgozik?
- Nem, ez azért túlzás, „csak” 10 órát szoktam, és egy keveset a hétvégén is. Sokan napi 12-14 órát dolgoznak, de nem hiszem, hogy ez hosszú távon megoldható. Egyébként a sokat emlegetett „menedzserbetegség” nem kitaláció, hanem létező probléma. Álláspontom szerint egyébként nem az a jó vezető, aki sokat dolgozik, hanem az, aki hatékony. A legfőbb vezetői erény ugyanis az, ha az ember képes beosztani a munkáját és az idejét. Bár, az igazat megvallva, ez még nekem sem megy igazán jól...
- Ezek szerint még fejlődni kell Önnek is?
- Igen, sőt fontosnak tartom azt, hogy ha az ember már úgy érzi, nincs szüksége a fejlődésre, akkor hagyja abba a működését. Ilyen ugyanis nem létezik. Az embernek szüksége van a fejlődésre, és azok a legsikeresebb emberek, aki észreveszik a lehetőségeket, és képesek továbblépni.
- Családja hogyan tolerálja a munkatempót, illetve a hétvégi munkákat?
- Mivel még nincs gyerekem, egyelőre jól. Úgy gondolom, hogy egy gyermek születése mindenképpen határvonal. Nem csupán otthon, hanem a munkahelyen is. Sajnos én sem vagyok az a „csodamenedzser”, akinek mindenhol tökéletesen mennek a dolgai. Mindig áldozatokat kell hoznunk. Kissé viccesen fogalmazva: ma még valószínűleg nem én lennék az év ifjú házastársa cím várományosa.
- Végezetül, mit vár a jövőtől?
- Egyrészt ha már szóba került, akkor mindenképpen egyeztetnem kell a munkát a családdal, és harmonikusabb kapcsolatba hozni a kettőt. Ha pedig csak a munkámat nézem, akkor a jövőben a társaságnak tartania kell azt a fajta dinamizmust, amit eddig. Mivel a hazai piac teljesen telített, nem szabad lazítani, mert ez a vezető pozíciónkba kerülhet. Érdekes, hogy bár a piac intenzív növekedése 2000 környékén megtorpant mindig vannak új belépők. Így ma már csak agresszív piacpolitikával vagyunk képesek a növekedésre. Mindemellett egyre specifikáltabb képzéseket adunk, azaz nem a meglévő tréningjeinkre, hanem az ügyfeleinknél megjelenő problémák megoldására összpontosítunk.
Bakonyi Attila
