Az Európai Unió egyfajta küldetésének tekinti a keleti blokk atomenergetikai szektorának megújítását. Ez a törekvés annyiban jogos, hogy a volt szocialista országok nukleáris erőműveinek egy része valóban nem felel meg a nyugati biztonsági követelményeknek. Főként két reaktortípust kifogásolnak: az egyik a grafitot alkalmaz, ezek az úgynevezett RMBK reaktorok - ilyen volt a hírhedt csernobili is, de Oroszországban és a litvániai Ignalinában még összesen 13 üzemel belőle. A másik a már vízmoderátoros, de korszerűtlen építésű VVER-440/230-as típus (ennek modernebb, a nyugati biztonsági normáknak már megfelelő változatát, a VVER-440/213-at alkalmazzák Pakson), ilyen a bulgáriai Kozloduj erőmű hat reaktorából négy, valamint a szlovákiai Bohunice négy reaktorából kettő.
Az unió érthető módon a csernobili erőmű maradék három reaktorának leállíttatását tekintette első feladatának, ami 2000 decemberére meg is történt. A lekapcsolás és a pótlás költségei összesen 1,48 milliárd dollárt tettek ki, ennek a háromnegyedét az EU különböző intézményei - főleg az Euratom és az unió kelet-európai térségre szakosodott bankja, az EBRD -, valamint különböző országok eximbankjai állták. Csernobil leállítása „sima” volt olyan értelemben, hogy a donorok egyebek közt a két félbehagyott erőmű befejezéséhez nyújtottak pénzügyi és tech-nikai segítséget, amelyek energiatermelési és foglalkoztatási szempontból részben pótolják a leállított reaktorokat.
Sokkal nehezebb helyzetben vannak azok a kisebb országok, amelyek energiaellátása egy-egy erőműtől függ. Ez Litvániát, Bulgáriát, Szlovákiát és Örményországot érinti; az első három EU-aspiráns, így ezekre az unió nyomást tud gyakorolni a belépési időpont lebegtetésével. Az uniós pénzek - az eddigi ígéretek szerint egységesen 200 millió euró körüli összegek - ezekbe az országokba az úgynevezett IDSF alapokon (International Decommissioning Support Funds) jutnak, amelyeket az EBRD kezel.
A legfrekventáltabb helyzetben Litvánia van, ahol az Ignalina erőmű két reaktora az ország áramszükségletének 77 százalékát fedezi, mellesleg annyi embert foglalkoztat, hogy az elhelyezésükre egy kisvárost építettek, még a szovjet időkben. A Litvániának szánt IDSF-alapot az EU-költségvetés, nyolc tagállam kormánya, valamint Norvégia és Lengyelország dobja össze. A 191 millió eurós összeg nem lebecsülendő, de messze elmarad a leállítás teljes, uniós források által több mint 900 millióra becsült költségétől. A litvánok közben - nyilván további segítség reményében - többmilliárdos számláról beszélnek. A csatlakozási tárgyalásokon az ország mindenesetre 2005-re megígérte az első reaktor leállítását, és 2004-re a döntést a második leállításának időpontjáról, amit az EU 2009-re vár.
Bulgária a csatlakozási tárgyalások során ígéretet tett az első két blokk idei bezárására, a másik kettőt még felülvizsgálja az ubió, a bezárására várhatóan 2006-ban kerül sor. A legkevésbé Szlovákiát sürgeti az idő, amelynek csak 2006-ban kell leállítania az elsőt a halálra ítélt két reaktorából.
Tóth Gábor
Tóth Gábor