Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Magyarországon háromféle radioaktív hulladék keletkezik. Az első fajta a kutatóintézetekben és kórházakban végzett vizsgálatokból visszamaradó, kis aktivitású sugárzó szemét, amelynek elhelyezésére előbb Solymáron, majd Püspökszilágyon építettek felszíni tárolót. A másik fajtát a paksi erőműből kikerülő, évi mintegy 100 köbméternyi szilárd szemét (légszűrőbetétek, munkaruhák és alkatrészek) mellett a csaknem 250 köbméternyi enyhén sugárzó folyadék alkotja. (Ide tartozik majd a reaktorok lebontásakor keletkező 20 ezer köbméter törmelék is.) Eddig ezeket is Püspökszilágyba szállították, illetve az erőmű területén tárolták. Mivel Püspökszilágy hamarosan betelik, a paksi területen pedig nem maradhat a szemét, már a rendszerváltás előtt megkezdték a lehetséges új helyszínek vizsgálatát. Ezek során a Tolna megyei Mórágyi-rög nevű geológiai képződményt minősítették alkalmasnak. A terveket azonban elsöpörte a legközelebbi település, Ófalu lakóinak tiltakozása. Az újabb kijelölt helyszín megint csak a Mórágyi-rögön fekszik, ez Bátaapáti, illetve a hozzá tartozó Üveghuta. A bunker kiépítésére 17, százéves fenntartására pedig további 41 milliárd forintos költséget kalkuláltak. Ilyen import gondolatával csak Kazahsztán foglalkozik, de a remélt 40 milliárd dolláros bevételből ítélve nyilván nagyon drágán vállalná az atomszemét átvételét.
A nagy aktivitású hulladékkal, vagyis a kiégett fűtőelemekkel bonyolultabb a helyzet. A pártállami időkben a keleti tömb országainak és Finnországnak a fűtőelemeit a Szovjetunió véglegesen átvette és reprocesszálta (a plutóniumot és egyéb hasznosítható anyagokat kivonta a belőlük). A rendszerváltás után viszont az orosz álláspont keményedett, egészen a szállítások 1998-as leállításáig. A következő mérföldkő az importot mégis engedélyező tavalyi moszkvai parlamenti határozat volt, amelyet tavasszal egy legfelsőbb bírósági tiltás követett. Az orosz ajánlat szerint az orosz energetikai minisztérium engedélyezné: a) fűtőelemek reprocesszálását a kivont urán, plutónium és a radioaktív maradékanyagok visszaküldésével a küldő országnak kilogrammonként 600-1000 dollár közti áron; b) fűtőelemek tartós tárolását kilogrammonként 300-600 dollár közti áron; c) tartós tárolást majd reprocesszálást a kivont urán és plutónium visszaküldésével meghatározatlan áron; és végül d) a fűtőelemek tartós átvételét bármilyen komponens visszaküldése nélkül kilogrammonként 1200-2000 dollár közti áron. Az a) pontot nem tartják túl vonzónak, mivel kilónként 500-750 dollárért Nyugaton is vállalnak reprocesszálást, a b) és c) pontban szereplő tárolás pedig a legtöbb országban megoldott. Az igazán érdekes a d) pont, hiszen ez végleges átvételt jelent. Magyarország számára ennek a lehetőségnek az igénybevétele - 1300 tonnányi fűtőelemmel számolva - a legjobb esetben 1,56 milliárd dollárba kerülne. Ez horribilis ahhoz képest, hogy az amerikai kormány által az atomerőművi áramra a végső elhelyezés fedezeteként kivetett adó csupán kilowattóránként 0,1 cent, ami kilogrammonként 300 dollárra adódik. Szintén versenyképtelen az export az itthoni végleges tárolással szemben, ha helyes az annak költségére adott 300 milliárd forintos becslés. A legutóbbi hírek szerint az oroszoktól egy kedvezőbb, ezer dollárról szóló ajánlat is érkezett, de még ez sem billentené feléjük a mérleg nyelvét.
Úgy tűnik tehát, hogy érdemesebb az itthoni depót kiépíteni, amelynek a helyét már régen kijelölték a Baranya megyei Bodán. A falu közelében több száz méter vastag aeurolit (jó vízzáró agyagkő)-formáció található, amelyet az eddigi vizsgálatok alkalmasnak minősítettek egy atombunker kialakítására. Mivel a paksi tároló ötvenévi pihentetésre alkalmas, az első „adagot” 2047-ben kellene elhelyezni Bodán.
Az orosz export és a bodai tároló mellett harmadik lehetőségként merül fel a fűtőelemeknek az EU-országok által létrehozandó közös - egyelőre Brüsszelben is csak homályos tervekben szereplő - sugártemetőben való elhelyezése.
Tóth Gábor
