Magyarország környezeti adottságai a papírgyártás szempontjából nem kedvezőek, mivel nincs elég fenyőerdő a nagyobb arányú fakitermeléshez. Hazai fából így nem is készül a papír, csupán Dunaújvárosban működik egy kisebb - szalmát feldolgozó - cellulózüzem. Ennek ellenére a II. világháború után viszonylag jelentős, évi félmillió tonnás papírgyártó kapacitás épült ki, amely a rendszerváltásra jórészt leamortizálódott.
Az elmúlt húsz évben két jelentősebb beruházás történt az ágazatban: a diósgyőri és a szolnoki papírgép üzembe állítása. (A papírgép a vertikum központi egysége, amelyen az alapanyagokból - facsiszolatból, cellulózból és adalékokból - kevert pépből előállítják a nyers papírt.)
A Pénzjegynyomda tulajdonában lévő diósgyőri gyár egy speciális, szűk területre, a bankjegy- és okmánypapírra szakosodott. A versenynek erősebben kitett szolnoki üzemet a kilencvenes évek első felében - a privatizáció során - az osztrák Thomas Prinzhorn cége vette meg. Ez azonban nem mentette meg a gyárat a felszámolástól, amelynek során az a rivális - ugyancsak osztrák - Neusiedler-csoport birtokába került. Prinzhorn, aki időközben a dunaújvárosi Dunapack tulajdonosa lett, az utóbbi szerzeményéből is eladott egy üzemet a Neusiedlernek.
A „zászlóshajók” tulajdonosi átrendeződésének és a többi gyár privatizációjának eredményeként az évtized végére kialakult a magyar papíripar struktúrája. Ezt igen magas - 70 százalék fölötti - külföldi jelenlét jellemzi, amelyen belül három cégcsoport játszik fő szerepet. Az említett osztrák tulajdonosok közül a Neusiedler - Szolnok központtal - az író-nyomó papírok (ez a minőségi kategória a fénymásolókban és lézerprinterekben használt „írólapokat”, továbbá az ofszet nyomógépekhez készülő tekercs- és íves papírokat foglalja magában), a Prinzhorn-érdekeltségű Dunapack a csomagoló- és hullámpapírok, a görög Zeritis család birtokában lévő Piszke Papír pedig a háztartási papírok - szalvéta, papír zsebkendő, toalettpapír - piacát uralja. A kisebb cégek kevés eséllyel próbálkozhatnak a nagyok fő profiljába tartozó területeken: a Fűzfői Papírgyár például nagyrészt Szolnok versenye miatt került csődhelyzetbe. A papírgyárként aposztrofált többtucatnyi kisebb vállalkozás így leginkább kiegészítő tevékenységeket (vágás, hajtogatás, nyomtatás) végez.
A felsorolásból hiányzik egy fontos termék: újságnyomó papír nem készül Magyarországon. Nem véletlenül, hiszen újságpapírt csak óriási méretekben lehet hatékonyan előállítani, ezért ennek gyártókapacitásai azokba az országokba koncentrálódtak, ahol a termék iránt nagy belföldi kereslet és/vagy kimeríthetetlen nyersanyagforrás van; a világtermelés 42 százalékát két ország, az Egyesült Államok és Kanada adja. Nem gyártanak ezenkívül Magyarországon mázolt felületű papírokat, és - az erre szakosodott budafoki gyár 1995-ös leégése óta - kartonokat sem. Szerkezeti szempontból ez egyébként nem kedvezőtlen, hiszen éppen azok az ágazatok hiányoznak, amelyektől a közeljövőben úgysem várnak gyors növekedést. (A legdinamikusabb terület az író-nyomó és az irodákban használt úgynevezett kommunikációs papíroké, köszönhetően annak a közhelyszámba menő paradoxonnak, hogy a számítógépek forradalma növeli a papírigényt. Magyarországon ez Szolnok profilja.)
Mindebből sejthető, hogy hazánk ugyanúgy nem lehet a papír országa, mint ahogyan a vasé és az acélé sem. Ennek ellenére a magyar papíripar a kilencvenes évek közepén látványos menetelésbe kezdett. A rendszerváltás után félmillióról 300 ezer tonnára visszaeső termelés növekedésnek indult, és 2000-re már 500 ezer tonna fölé nőtt. Még látványosabb pályát írt le az export, amely 1993-ban 70 millió dollárnyi volt, 1998-ra pedig már meghaladta a 320 milliót. A papírbehozatal kivitellel való fedezettsége, amely 1993-ban még csak 22 százalékos volt - Isépy Andorné, a Papíripari Kutatóintézet munkatársa szerint - mára elérte a 60 százalékot. A dinamizmust azonban megtörte a világgazdaság hanyatlása, mivel az ágazat meglehetősen konjunktúraérzékeny. A papír ára erőteljesen szokott reagálni a gazdasági ciklusokra, a gyártók ilyenkor visszafogják kapacitásaikat, nemegyszer a nyereséges termelés küszöbértékének számító 90 százalékos kihasználtság alá. A cellulóz ára még hevesebben kileng: a tavalyi tonnánkénti 750 dolláros csúcsról idén 450 dollárra csökkent. A recessziós 2001-es év egészéről még hézagosak az adatok, de az már az első félévi statisztikákból látszott, hogy a magyar papíripart sem hagyta érintetlenül a válság: a termelés volumene 2000 első félévéhez képest 3,2 százalékkal csökkent - miközben az Európai Unióban 1, a visszaesés epicentrumának számító Egyesült Államokban pedig 7 százalékkal lett kisebb az iparág produktuma.
A ciklusok miatt az egyébként nagyon tőkeigényes ágazatban a beruházások hozama szerény. A cégek részben fúziókkal, részben a termelés kihelyezésével segítenek magukon. A „Drang nach Osten” már Magyarországról is elkezdődött, a Dunapack romániai és legújabb, ukrajnai beruházásával. A világtrend szerint a papírfogyasztás gyorsabban nő a GDP-nél, így a magyar papíriparra is jelentős növekedés várhat. Ehhez azonban nagyobb zöldmezős beruházások kellenének.
Tóth Gábor
Tóth Gábor