Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A szélerőművek a médiában még ma is sokszor afféle drága játékszerként szerepelnek, amelyek szélesebb körű elterjedése - bár kívánatos lenne - vágyálom. Az elmúlt év fejleményei viszont azt sugallják, hogy ennek a lekezelő hangnemnek előbb-utóbb meg kell változnia. A szélenergia-termelés ugyanis kilépett az agyontámogatott kísérleti telepek keretei közül és igazi nagyüzemi módszerré vált, amely vonzó lehetőség a versenyszféra számára is. A fejlődés ott volt a legviharosabb, ahol a legkevésbé lehetett várni: a környezetvédelmi újítások terén hagyományosan fontolva haladó Egyesült Államokban. Az amerikai szélerőműpark egyetlen év alatt 60 százalékkal, 1700 megawattal bővült. Ez ugyan még mindig csak „egypaksnyi” teljesítmény, de az igény óriási, a potenciál szintén.
A robbanásszerű növekedés fő gazdasági alapja a fajlagos költségek csökkenése volt. Egy megawattnyi szélerőmű-kapacitás kiépítésének átlagos költségét a szakirodalom még egy éve is 1500 dollárban adta meg, a mostani híradások viszont ezer dollár körüli összegről szólnak. Ez alig fele egy atom- vagy egy korszerű szénerőmű megawattárának; a modern energiatermelő berendezések közül csupán a gázturbinák olcsóbbak ennél. A „széláram” kilowattóránkénti költsége az 1990-es évek eleji 9 centről kevesebb mint a felére csökkent.
Szkeptikus bankárok
Technikai szempontból tehát a szélturbinák elérték az érettséget, de ez önmagában nem elég. Két amerikai kutató, Ryan Wiser és Edward Kahn az 1990-es években a szélerőmű-építés közgazdasági körülményeit vizsgálta. Azt találták, hogy az ilyen célra felvett hitelek kamatterhe átlagosan két százalékkal nagyobb, futamideje pedig nyolc évvel rövidebb, mint más energetikai beruházásoké. Ha a szélerőművek ugyanolyan kondíciók mellett jutnának hitelhez, mint a gáztüzelésűek - állítja a szerzőpáros - az előbbiek által előállított áram kilowattóránkénti költsége 25 százalékkal, 1,25 centtel csökkenne.
Hogy a 2001. évi áttörést a szélerőmű-fronton mi okozta, azt ilyen mélységben még nem elemezték, lehet, hogy a bankok konzervativizmusa azóta csökkent. De valószínű, hogy többet nyomott a latban az áramárak robbanása. Mindenesetre az elemzők ennek az energiafajtának nem jósolnak gyors és tartós bővülést, mert annak alappillére, - a központi, vagy ha jobban tetszik, állami támogatás - ingataggá vált. Ez év februárjában úgy tűnt ugyanis, hogy az Egyesült Államokban 1994-ben bevezetett production tax credit (PTC) nevű, kilowattóránként 1,7 centes adókedvezmény - amely önmagában egyharmadával csökkenti a szélturbinák termelte áram költségét - áldozatul esik a kongresszusi vitáknak. Erre a hírre a szakma a szélerőmű-tervek leállításával reagált, és az üzleti aktivitás csak akkor indult be újra, amikor március végén bejelentették, hogy a 2001 végén lejárt PTC-t mégis csak prolongálják, ha nem is öt, de legalább két évre. A szélerőműveket, főként a kisebb egységeket egyébként néhol helyi szinten is erősen támogatják. Egy 10 kilowattos (1-2 háztartást ellátó) turbina például 32 ezer dollárba kerül; ezzel az árral számolva a megtérülési ideje igen hosszú, 15 év. Némely államban ezért a költség egy részét visszatérítik a vevőnek, Kaliforniában például 50, Illinois-ban 60 százalékot.
Németország az éllovas
Az EU-ban tavaly 4500 megawattal bővült a szélerőmű-kapacitás - ez az amerikaihoz képest nagyobb bázis miatt csupán 35 százalékos növekedés. Az uniós kormányoknak kétféle eszközük van a szélerőművek támogatására. Az egyik, hogy biztosítják az áram magas áron történő átvételét, a másik, hogy kötelezik a fogyasztókat: áramfogyasztásuk bizonyos hányadát megújuló forrásból fedezzék. A többszörösen piacidegen támogatási rendszereket rengeteg bírálat éri. A fő gond az, hogy minden ország csak a belföldön termelt szélenergiát
támogatja, ezért a beruházások az unión belül nem csoportosulnak a földrajzilag optimális helyekre. Ezen részben segíteni fog az, hogy az unió 2005-től egységes környezetvédelmi dotációs rendszert vezet be, az ezzel inkompatibilis helyi megoldásokat fokozatosan le kell építeni.
Abszolút értelemben az unió - sőt az egész világ - éllovasa Németország, ahol 7500 megawattnyi szélturbina működött 2001 végén, amelyek az energiaigény 3,5 százalékát fedezték. A szektor az áram kilowattóránként 4 centes előállítási költséggel szemben álló 9 centes garantált átvételi árának köszönhetően gyorsan fejlődik. Sokak szerint ez a támogatás túlságosan is bőkezű. A Reuters több szakértői jelentést idéz, amelyek szerint az EU-ban számlálatlanul döntik a pénzt minden beruházásba, amelyre ráfogható, hogy környezetvédelmi célú. Németország kapcsán ezek a kifogások eltúlzottnak tűnnek; a megújuló energiaforrások fejlesztésére rendelt úgynevezett EEG törvény alapján 2000-ben körülbelül 1 milliárd eurót osztottak szét az adófizetők pénzéből.
Gyengülő hátszél
Különleges Dánia helyzete, mivel manapság ebben az országban a legnagyobb a szél áramtermelésen belüli részaránya - 2001-es adat szerint 18 százalék. A skandináv ország ezzel máris túlteljesítette az EU azon direktíváját, amely szerint a uniós országokban 2010-re az áram 12 százalékának megújuló forrásból kell származnia; mellesleg Dániában működik a világ öt legnagyobb szélturbinagyártó cége közül három. A szektor növekedése a skandináv országban 2000-ig látványos volt, hála a kilowattóránként 0,6 koronás (körülbelül 7 dollárcent) garantált átvételi árnak.
A 2000. január 1. után kezdődött erőmű-építkezésekre azonban már új tarifaszabályozás érvényes: a garantált ár csak 0,33 korona, ehhez jön még egy 0,1 és 0,27 korona közti „zöld” felár. A jövedelmezőség bizonytalanná válása miatt a szélerőmű-piac egy csapásra befagyott. Sokak szerint túl későn: az ország nyugati részén a rendszer máris túltermeléssel küszködik, a fogyasztók pedig - akiket törvény kötelez, hogy az energiaigényük legalább 20 százalékát a még mindig drágább megújuló forrásokból fedezzék - zúgolódnak.
A skála másik végén Nagy-Britannia helyezkedik el, ahol - dacára annak, hogy ez Európa legszelesebb országa - alig termelnek szélenergiát. Az ok itt is az árrendszerben keresendő: a liberalizált brit árampiacon alacsonyak az árak, a felhasználóknak pedig egyelőre nincs kötelezettségük a „tiszta” áram vásárlására (2004-től az uniós előírások nyomán viszont lesz).
A fenti példák mind azt mutatják, hogy a szélenergia sorsa még ma is világszerte állami döntéshozók kezében van: ahol a központi támogatás elapad, ott a fejlődés lendülete megtörik.
Tóth Gábor
