A kelet- és közép-európai országok számára az utóbbi években az Európai Unió által fizetett SAPARD- és ISPA-támogatásokhoz hasonló, de kevésbé propagált fejlesztési lehetőség nyílt meg. Ez az „együttes végrehajtás” (Joint Implementation), amelynek keretében a nyugati országok keleti környezetvédelmi beruházásokhoz való hozzájárulással teljesíthetik a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére a kiotói jegyzőkönyvben előírt kötelezettségeiket. Az ebből származó összeg nem vetekszik az EU-támogatásokból várt pénzesővel, de az energetika és a környezetvédelem területén komoly beruházásokat indukálhat. Amíg azonban a nyertes lengyel, cseh és román pályázók jószerivel már indíthatják beruházásaikat, a magyarok eddig nem is jelentkeztek a lehetőségre.
A Joint Implementation (JI) azon alapszik, hogy a környezetvédelmi beruházásokra fordított pénz jobban hasznosul a fejletlen, mint a fejlett országokban. Például egy szélerőmű építése nagyjából ugyanannyiba kerül mindenhol, a környezeti haszna azonban Kelet-Európában nagyobb, mint Nyugaton, mivel itt nagy valószínűséggel egy elavult, erősen szennyező hőerőművet vált ki. A szén-dioxid-kibocsátásnál ez a különbség a becslések szerint egészen drámai: míg Nyugat-Európában az emisszió csökkentése tonnánként átlag 40 (más források szerint 20) dollárba kerül, Kelet-Európában a költséget átlag 10 dollárra teszik, de ez némely esetben - például erdősítésnél - 3 dollárig csökkenhet. Ésszerű tehát, ha a gazdag országok bekapcsolódnak a szegényebbek környezetvédelmi beruházásaiba, szükség van azonban egy piaci mechanizmusra, amelynek alapján a hasznot megoszthatják: ezt szolgálja a kiotói jegyzőkönyvben is szereplő „együttes végrehajtás”.
A JI alapsémája szerint valamely nyugati beruházó egy a kiotói kvótáját egyébként is teljesíteni képes keleti országban végrehajt egy olyan beruházást, amely ott tovább csökkenti az emissziót. Ekkor a csökkentés után tonnánként auditált igazolásokat, úgynevezett ERU-kat kap (Emission Reduction Unit), amelyeket piaci (licitálásos) alapon elad egy olyan nyugati ország kormányának, amely egyébként nem tudja teljesíteni, kiotói vállalását. Az utóbbi ezt a kiotói szabályok értelmében úgy tudhatja be, mintha a saját országában csökkentette volna az emissziót.
A rendszer működése az ezen a területen igen agilis Hollandia példáján mutatható be. A holland kormány 1998-ban a maga négyéves ciklusára előirányzott egy 180 millió eurós keretösszeget a JI-projektekre. Ebből a kelet- és közép-európai környezetbarát beruházásokhoz hozzávetőleg 10-30 százalék közti arányban szándékoznak hozzájárulni. A leendő beruházó a Senter nevű holland kormányhivatalnál pályázhat. Ha a Senter - a fogadó keleti ország hivatalaival együtt - úgy találja, hogy a program megfelel az alapvető kritériumoknak, akkor a létesítmény felépülése után a beruházóval kialkudott áron megveszi az ERU-kat. A holland kormány - ha a felek úgy egyeznek meg - már az építkezés során, mintegy előlegként kifizeti az összeg egy részét.
A JI-létesítmények esetében a mennyiségi minimum 500 ezer tonnás emissziócsökkentés a 2008-2012 közti időszakban. A Senter honlapján ennek alapján közli, hogy körülbelül milyen méretű projektekkel lehet indulni: 30-40 megawattos, kapcsolt hő- és áramtermelő (kogenerációs) erőművel, 60-80 megawattos, megújuló energiaforrást használó elektromos erőművel, 20 ezer hektár erdőtelepítéssel vagy évi 200 ezer tonna kommunális hulladékból felszabaduló biogázt kezelő létesítménnyel. Az ERU-k árára a beruházó által tett ajánlatok 2-5 euró közti sávban lehetnek.
Az első pályázatokat 2000 májusában kellett benyújtani, a 26 tender közül végül 2001. áprilisban ötöt hoztak ki győztesnek. Ezek közt van egy lengyel szélfarm, egy cseh biomasszaprogram, egy román vízerőmű, valamint két romániai város, Tirgoviste és Kolozsvár kogenerációs távfűtőrendszere. Az utóbbiak 26 megawattos, gázüzemű erőművek, a beruházó mindkét esetben a holland Nuon, a szén-dioxid-kibocsátást kiszámító auditor pedig a PricewaterhouseCoopers volt. Magyar szempontból a két utóbbi a legérdekesebb, hiszen ilyen beruházások nálunk is folynak. A két erőmű építői 14, illetve 8 millió eurót kapnak az ERU-ikért (a Senter-honlap nem közli egyértelműen, hogy ez mekkora hányadban fedezi az építési költségeket). A másik három erőmű költségéből 10, 10, illetve 4 százalékot állnak a hollandok. Az ERU-kért fizetendő ár egységesen 9 euró körüli. Ez azonban évek múlva befolyó, jelenértékre nem diszkontált érték. A listából úgy tűnik, hogy a JI-kért folytatott versengésben lerobbant energetikai szektora helyzeti előnyt biztosít Romániának. Közrejátszhat a sikerükben az is, hogy a románoknak - Bulgária és Horvátország mellett - JI-keretegyezményük is van Hollandiával, míg másutt a hollandok csupán kontaktintézményeket jelöltek ki, amelyekkel a potenciális partnereknek kapcsolatba kell lépniük (Magyarországon ez a Környezetvédelmi Minisztérium). Az első kör meglepetése, hogy az „emblematikus” környezetbarát beruházásnak számító erdőtelepítések közül egy sem került a győztesek közé. A második pályázati fordulót 2001 decemberében hirdették meg a hollandok.
A kiotói jegyzőkönyv alkotói minden áron meg akarták akadályozni azt, hogy a JI jogcímén kifizetett pénzeket a fogadó országokban más célokra fordítsák, ezért drákói szigorúságú kritériumrendszert hoztak létre. A feltételek teljesülését részben a fogadó ország hivatalai ellenőrzik, az eddigi példák alapján meglepő ügybuzgalommal. Az elbírálás legfontosabb szempontja a pótlólagosság, azaz hogy JI-pénzből csakis olyasmi épülhet, amely a nélkül biztosan nem jönne létre. A megfelelő projekt eszerint nem csupán teljesíti, hanem meg is haladja a fogadó ország környezetvédelmi előírásait. Ha például valaki olyan beruházást tervez, amely a helyi törvények szerint kötelessége, pályázatát kizárják a JI-ből, mondván, azt úgyis végre kell hajtania. A JI-nek ezenkívül pénzügyi értelemben is pótlólagosnak kell lennie, azaz olyan beruházásokat kell létrehoznia, amelyek egyébként nem lennének gazdaságosak. Ennek vizsgálata ugyancsak kérdéses, hiszen a pályázó cégek menedzsereiből legfeljebb hazugságvizsgáló géppel lehetne kiszedni, hogy JI nélkül elvégeznék-e a beruházást.
További kényes pontja a JI-projektek értékelésének az alapszintnek, vagyis annak a jövőbeli gázemissziónak a meghatározása, amely a kérdéses beruházás nélkül megvalósulna. Egy szélerőmű például hő-, víz- és atomerőművi kapacitásokat válthat ki; az alapszintje attól függ, hogy az üzemelésekor az adott országban milyen lesz ezek aránya. Az alapszint azért fontos, mert ebből számítják ki, hogy a projekt mennyivel csökkenti az ország emisszióját, és ezt figyelembe véve bocsátanak ki ERU-kat.
A fogadó ország számára fontos elbírálási szempont, hogy a JI eredményeként a külföldi beruházók ne kerüljenek túl nagy előnybe a hazaiakkal szemben. A külföldiek előnye itt nem nacionalista lózung, mivel a kiotói mechanizmus valóban favorizálja a határokon átnyúló befektetéseket. Egy holland cég például a JI-támogatás révén versenyképesebb ajánlatot tehet egy magyarországi erőműépítésre, mint a helybéli beruházók, miközben - ad absurdum - Hollandiában magyar tőkéből épülnének erőművek. Valójában persze a partnerországok fejlettségbeli különbsége elméletivé teszi ezt a kérdést.
Végül pedig a donor, illetve a fogadó országok hatóságain kívül be kell vonni egy független auditort is a tényleges emissziócsökkenés felmérésére - a fenti példában ez volt a PwC. A többlépcsős engedélyezési és értékelési procedúra a pályázók számára ahhoz a rögös úthoz tűnhet hasonlatosnak, amely némelyik vallásban az üdvözüléshez vezet. Ezért nyilván létrejönnek majd az efféle ügyletekre szakosodott közvetítők, tanácsadó cégek és ügyvédi irodák, sőt az sem lenne meglepő, ha a közgazdasági egyetemeken a közeljövőben külön Kiotó-tanszékeket alapítanának.
Tóth Gábor
