Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A 2002-es év egyértelműen negatívan alakult a dollár számára: az euróval szemben 16,1, a jen ellenében pedig 10 százalékkal értékelődött le, különösen az esztendő utolsó pár hetében bekövetkezett árfolyammozgások eredményeképp. Egy kicsit szélesebb merítésben viszont már egyáltalán nem tűnik drasztikusnak a dollár korrekciója, sőt: a Fed „szűk” effektív árfolyamindexe szerint az árfolyamveszteség 8,8, a teljes effektív index szerint pedig csak mindössze 2,5 százalék. (Mindkét mutató a dollár és egy, a külkereskedelemmel súlyozott árukosár relatív árát mutatja. A szűk index az anyaországon kívül is leginkább használt hét devizát tartalmazza, a teljes indexet pedig 26 deviza alkotja.) A teljes effektív árfolyamindex 1987 ősze óta szinte folyamatosan 126 százalékot erősödött a 2002. februári csúcsig, s onnan jött le kevesebb mint 5 százalékot. Azaz még ez a viszonylag keménynek számító év is szinte éppen hogy csak megkarcolta az amerikai devizát.
Nyilván pont ezért gondolja a piac (pontosabban: az elemzők), hogy az idei szintén nem a dollár éve lesz. Az alaptétel már évek óta változatlanul az, hogy a dollár fundamentálisan túlértékelt: a befektetési bankok és a multilaterális pénzügyi intézmények úgy 15-20 százalékos félreárazást látnak az euró/dollár árfolyamban, illetve a dollár effektív árfolyamindexében (a dollár/jen keresztárfolyamot a legtöbb számítás szerint nagyjából helyesen árazza be a piac). A túlértékeltség oka természetesen most is elsősorban a folyó fizetési mérleg hiányában keresendő, ez ugyanis valószínűleg meghaladja a GDP 5 százalékát, s ez a mérték hosszabb távon szinte biztosan nem tartható fenn. Ezek az érvek persze már évek óta elhangzanak, a korrekció igazából mégsem indult meg (illetve talán az utóbbi hetekben már ennek lehettünk tanúi). Valami mindig közbejött: a dollárban denominált eszközök a bull-piac idején a hozamuk, a buborék kidurranása után pedig az alacsonynak vélt kockázatuk miatt vonzották a tőkét az országba. Úgy tűnik, a helyzet normalizálódása, egy eufória és pánik nélküli időszak szükségeltetik a dollár gyengülő trendjének beindulásához.
A jelenleg uralkodó konszenzus szerint 2003 éppen ezt hozza el. A világgazdaság fokozatosan magára talál, bár kétségtelen, hogy a második világháború óta ez a mostani tűnik a leglanyhább ciklikus fellendülésnek.
Az Egyesült Államok az év közepére vagy második felére visszaállhat a hosszú távú fenntartható növekedési pályára (vagyis évi 3,5 százalékos növekedés tájékára), az eurózónában ugyanez talán az év végére következhet be (ami itt viszont 2-2,5 százalékot jelent). Japán ugyanakkor várhatóan már a harmadik naptári évét tölti recessziós körülmények közepette. Összességében a világgazdaság két, recessziósnak nevezhető év után valószínűleg ismét trendszerű növekedést lesz képes produkálni.
Ebben a ciklikus szélsőségektől nagyjából mentes, mondhatni „nyugodt” környezetben jobban érvényre juthatnak a dollár strukturális problémái, a befektető inkább hajlamos lehet odafigyelni olyan tényezőkre, mint az egyensúlyi árfolyam és a folyó fizetési mérleg. Különösen igaz lehet ez egy olyan környezetben, ahol a világgazdaság növekedési motorja változatlanul az Egyesült Államok, tovább fokozva ezzel a fennálló kereskedelmi és tőkeáramlási egyensúlytalanságokat. Mivel a kilencvenes évek második feléhez hasonló szintű részvényhozamokra botorság számítani és az utóbbi két év kötvénypiaci hozamesését sem lehet megismételni - ugyanakkor a folyó hiány egyre nagyobb -, miért vegyen a befektető dollárban denominált pénzügyi eszközt?
Nem elhanyagolható tényező az sem, hogy a dollár fokozatos leértékelése az amerikai kormányzatnak is érdekében áll. Az „erős dollár politikája” eredeti formájában gyakorlatilag már halott, a gazdaságpolitikai döntéshozók most már mindig a fundamentumokkal összhangban álló árfolyamot nevezik meg kívánatosnak. Piaci körökben nagy visszhangot keltett, hogy Ben Bernanke, a Fed kormányzó tanácsának újdonsült tagja (korábban a Princeton egyetem tanszékvezető tanára, az inflációs célkitűzés elméletének egyik megalkotója) a gyengébb dollárt a defláció elleni harc potenciális, bár bevallottan extrém eszközének nevezte.
Összességében jelenleg úgy tűnik, hogy senki sem akarja a dollárt: az amerikai részvénypiacok stagnálnak, a kötvények általános vélemény szerint túlértékeltek, s a gazdaságpolitikai döntéshozók sem ragaszkodnak egy erős árfolyamhoz. A baj persze ott van, hogy a dollár zuhanása - ami egy korrekció megindulása esetén nem zárható ki - nemhogy megoldaná a problémákat, hanem újakat teremtene. Igaz, ennek alacsony a kockázata, a piac ugyanis igazából euróban és jenben sem szívesen ül.
Gy. M.
