Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Az alacsony kockázat, a nehézkes hozamszámítás és a minimális likviditás az úgynevezett rendszeres díjú tőketartalékos életbiztosítások ismérve. Utóbbi kettő első pillantásra nem túl vonzó befektetői szemmel, közelről nézve azonban más a helyzet.
A biztosítást csak hosszú távú megtakarításokkal érdemes összevetni, hiszen egy-egy szerződés öt, tíz, de akár húsz-negyven évre is szólhat. Az összehasonlításkor ugyanakkor a rendszeres díjú biztosításoknál nehézséget okoz, hogy a befizetett díj egy része a költségeket, más része a kockázati szolgáltatásokat fedezi, így nem tudni, hogy éppen mennyi is jut belőle a tőketartalékba, az ügyfelek így nem ismerik a befektetési rész tényleges összegét. Ezzel szemben a tőkepiaci hozammal vagy a kamatos kamattal növekvő többi megtakarítási forma gyarapodása évről évre könynyen nyomon követhető. Arról azonban az ügyfelek értesülnek, hogy egy-egy évben hogyan áll a biztosításuk, illetve hogy mekkora kamatot írt jóvá (a garantált kamaton felül) biztosítójuk. Mivel a biztosítástól nem választhatók el a nem megtakarítási jellegű költségek, a biztosítás úgy is kezelhető, hogy a teljes (tőketartalékot, kockázati részt, költségeket tartalmazó) összeg a befektetés, amelynek egy része elvész, ám a maradékra hozam rakódik (ráadásul általában figyelembe kell venni az adókedvezményeket is).
Egy példán érzékeltetve: ha egy fiatal nő (hölgyek esetében a kockázati rész kisebb) húsz évre köt 2 milliós biztosítási összegű szerződést és nem emeli a díjat menet közben, az egyik társaságnál összesen 2 millió 187 ezer forintot fizet be (ha negyedéves fizetést választ, ami a pótdíj miatt fontos). Arra a kérdésre azonban, hogy mennyit kap vissza, ma még nincsenek statisztikák és az sem válaszolható meg, hogy mekkora az a tőkerész, amely kamatozik.
A biztosítótársaságok a szakértők szerint - részben a hosszú távú tervezési lehetőségek miatt - akár reálhozamot is elérhetnek befektetéseiken, bár az adott időszak inflációjához képest ez valószínűleg csak pár százalék. Mint említettük, ezt nem a teljes befizetésre, hanem annak csak egy részére - a tőketartalékra - írják jóvá.
A hozamnál egyszerűbben vizsgálható a kockázat, ennek szokásos megközelítése, hogy a befektetést kezelő cég és az általa alkalmazott befektetési politika mennyire biztonságos. A rizikó a biztosítók esetében a szigorú befektetési szabályok, a rendszeres beszámolási kötelezettség és a jellemzően konzervatív üzletpolitika miatt elenyésző. Jelenleg a magyar biztosítók az általuk kezelt tőke legnagyobb részét állampapírba fektetik be (kivéve a kifejezetten tőke- és pénzpiaci, úgynevezett unit linked termékek esetén). További védekezési mód, hogy a cégek viszontbiztosításokat kötnek (ez is kötelező), így kár esetén nem egyedül fizetnek, hanem más társaságokkal együtt, vagyis elporlasztják, elosztják a kockázatot.
A biztosítás a biztonság tekintetében egyértelműen kedvezőbb, mint a részvények és sok más befektetési alternatíva, kivéve például az állampapírokat. Ezekkel szemben azonban alacsony likviditású, vagyis erősen korlátozott, hátrányokkal jár a saját megtakarításhoz való hozzáférés. Egy biztosítás készpénzre csak nehezen, lassan és jelentős veszteségek árán váltható. Ha egy biztosító tartósan rossz eredményeket ér el, és ügyfelei a pénzüket egy másik, például magasabb hozamokat elérő vagy több szolgáltatást kínáló társasághoz vinnék át, esetleg a tőkepiacon fektetnék be, azt csak a tőkevesztéssel járó visszavásárlással tehetik meg a futamidő lejárta előtt.
A biztosításoknál számos egyéb apró, ám nem elhanyagolható tényt kell figyelembe venni, ahogy arról sorozatunk korábbi részeiben írtunk (Befektető, 2002. március 4., 15. oldal; március 18., 13. oldal; április 2., 13. oldal).
Vigh György Zsolt
