Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Argentína június 15-én bejelentette, hogy a külkereskedelem számára mintegy 7 százalékkal leértékeli a pesót, de emellett megtartják a dollárhoz való 1:1-es kötöttségét. Az új rendszer lényege, hogy egy külön állami alapból az exportálók egy képzeletbeli, félig dollár, félig euró tartalmú kosár dollárárát kapják meg pesóban.
A bonyolultnak tűnő rendszer egy számpéldával talán egyszerűbben megérthető: 86 centes euró esetén 1/((0,86+1)/2), vagyis nagyjából 1,075 argentín pesót kap az exportőr, és ugyanennyit kell fizetnie az importőrnek azért, hogy az importhoz szükséges dollárhoz hozzájusson. A peso hivatalos árfolyama azonban egy dollár maradt, a különbözetet egy állami alap pótolja ki, illetve oda kell befizetni. Nem kereskedelmi céllal azonban továbbra is egy dollárt adnak egy pesóért és viszont.
A rendszer problémái szembetűnőek. Ha az exportőr 7 százalékkal több dollárt (vagyis egy az egyben dollárra váltható pesót) kap, akkor hirtelen nagyon sok exportőr lesz. Az importőrök pedig alulszámláznak, svájci számlákról egyenlítik ki a maradékot és egyéb módszereket alkalmaznak. Így az import hirtelen nagyon olcsó lesz, legalábbis papíron. Még esetleg az is előfordulhat, néhány tisztségviselőt megvesztegetnek, hogy ne tűnjön fel nekik a túl olcsó import; az ottani bürokrácia amúgy sem a hatékonyságáról híres, és most mintegy ösztönözve lesz a megvesztegetésre. A jövőt nem nehéz megjósolni. A visszaélések miatt Argentína vagy felhagy a rendszerrel, vagy egyre nagyobb erőforrásokat fordít az ellenőrzésre és egyre több adminisztratív korlátozást vezet be. A devizaszabályozás devizaszabályozást szül, és a rendszert kijátszók mindig egy lépéssel lesznek annak javítgatói előtt, s végül csak az átválthatóság eltörlése lehet a megoldás. A dollár olcsó lesz, csak nem lehet majd kapni, mint a klasszikus viccben, és jöhetnek a feketézők.
Argentína történetét - a 90-es évek nagy részétől eltekintve - a makrogazdasági és politikai instabilitás jellemezte már az állam megalakulása óta. Az ország már a tizenkilencedik században is nemegyszer letért az aranystandardról, és többször lett fizetésképtelen, legutoljára az 1980-as években. Az infláció a magas és a nagyon magas szint között ingadozott, míg 1989-re már egy napon belül is emelkedtek az árak, ami zavargásokhoz vezetett. Az ország helyzete reménytelennek tűnt, s megérett a helyzet valami radikális váltásra. A perónista párt került hatalomra, és szakítva korábbi populista irányultságával, 1990-ben bevezette a valutatanácsot. Ennek lényege, hogy a forgalomban lévő minden egyes peso dollár-ellenértékének meg kell lennie a kincstárban. Így nincs lehetőség önálló monetáris politikára (ezáltal túlzott pénzkibocsátásra sem), a kamatok és a pénzmennyiség attól függően változik, hogy mennyi dollár áramlik ki vagy be az országba.
A rendszer már két válságot sikeresen átvészelt; a mexikói (1994-95) és az orosz (1998) idején a külföldi és a belföldi befektetők dollárba menekítették pénzeiket, a kamatlábak felugrottak és a gazdaság visszaesett. A válságok elmúltával visszajött a pénz és fellendült a gazdaság. A 80-as évek káosza még túl elevenen élt a fejekben ahhoz, hogy az emberek még így is a fájdalmas gazdasági ingadozásokat tartsák a kisebbik rossznak. Az újságok még a „Konvertibilitás vagy halál” címlappal jelentek meg a mexikói válság idején (a „Convertibilidad” az argentinban nemcsak átválthatóságot, hanem az egész valutatanács intézményét jelenti).
Argentína nagy szerencsétlensége, hogy zárt gazdaság. Az export és az import együttesen is csak a GDP 11 százaléka körül ingadozik, a külkereskedelembe kerülő áruk nagy része volatilis áralakulású mezőgazdasági termék, az Egyesült Államok nem fontos kereskedelmi partnere az országnak - az összes külkereskedelemnek csak körülbelül 10 százaléka ilyen irányú -, a befektetők gyanakvóak és időnként elmenekülnek, ugyanakkor a dollár a térségben az egyetlen komoly deviza, amihez potenciálisan rögzíteni lehet az árfolyamot. Argentína tehát egy olyan ország, ahol a dollárhoz való árfolyamrögzítésnek viszonylag nagy reálgazdasági költségei vannak, ugyanakkor nem bízik abban, hogy saját maga képes lenne önálló monetáris politikát folytatni anélkül, hogy bekapcsolva felejtené a pénzjegynyomdát.
A korábbi válságok Argentínában majdnem tisztán pénzügyieknek tekinthetők, a direkt kereskedelmi kapcsolat Mexikóval és főleg Oroszországgal minimális volt, csak a menekülő tőke hatásával kellett megküzdeni. A mostani helyzetben a reál és a pénzügyi válság keveredik. A brazil leértékelés után az argentin gazdaság sokat veszített versenyképességéből, s azt csak egy fájdalmas ár- és költségcsökkentés után tudna visszanyerni. Az argentin gazdaság strukturálisan nem rugalmas, így egy ilyen deflációs alkalmazkodás hosszú és fájdalmas recesszióval jár. A munkanélküliség 15 százalékos és az ipari termelés valahol az 1996-os szint körül van. A menekülő tőke miatt a kamatok jóval 10 százalék felett, a növekedés és az infláció viszont nulla százalék alatt vannak. Ez az állapot, ha fennmarad, előbb-utóbb tönkreteszi a költségvetést is, egy esetleges fiskális szigorítás pedig tovább mélyítené a visszaesést. A jelenlegi gazdasági vezetés a növekedést próbálja beindítani, ennek az elkeseredett próbálkozásnak része a kettős árfolyamrendszer bevezetése is.
Argentína problémái nem újak és nem egyedülállóak, ezt a játékot már sokan és sokszor eljátszották világszerte. A fejlett világ ehhez hasonlót a harmincas években élt át, akkor az aranypénzrendszerhez - egyfajta kötött árfolyamhoz - való ragaszkodásnak lett az eredménye egy évtizednyi gazdasági válság és néhány egyéb apró kellemetlenség. A „szentháromság-elv” alapján egy országnak a legjobb esetben két dolgot lehet választani a következő háromból: szabad tőkemozgások, árfolyamrögzítés, önálló monetáris (kamat)politika. Argentínában az önálló monetáris politika nem vált be, és most úgy tűnik, hogy a kötött árfolyam fenntartásának politikai támogatottsága is egyre csökken. Marad a kötött devizagazdálkodás felé való elmozdulás, de eközben a befektetők menekülése miatt nem csökkennek a kamatok és a recessziós nyomás. A politikai instabilitásnak is nagy hagyományai vannak az országban, az esetleges zűrzavarban forradalom, puccs vagy egy újabb populista gazdasági vezetés hatalomra jutása is elképzelhető. A végső kimenetelt csak találgatni lehet, de könnyen lehet, hogy a szentháromságból átmenetileg semmit sem lehet majd választani, s a devizagazdálkodás kötött lesz, az állam csődöt jelent, a pesót leértékelik és a kamatok az égbe szöknek - nem pedig oda, ahová a jegybank be szeretné állítani őket.
Ez a forgatókönyv elvileg nem kellene hogy a majdnem-EU-tag Magyarországra hasson, de nagyon hasonló folyamatok zajlanak Törökországban is, és elképzelhető egy újabb általános feltörekvő piaci válság. Ennek a szele Magyarországot is elérhetné, még ha a hatás majdnem biztosan átmeneti lenne is. Ez lehet az utolsó válság, amit feltörekvő piacként élhet át Magyarország, de ez nem biztos, hogy vigasztalná azokat, akiket érzékenyen érintene.
Zsoldos István
